Isten egészen bensőségesen és világosan nyilatkoztatta ki magát Mózesnek úgy, hogy személyes nevét összekapcsolta mindazokkal a csodákkal, amelyeket addig a pontig tett népéért. Ő az, aki elhívta Ábrahámot, szövetséget kötött vele, és egy egész nép történetét indította el ama egyetlen gyermek révén, akit a pátriárkának és meddő feleségének ígért (1Móz 12; 15). Ő az, aki az emberi gonosz szándékot is fölhasználta arra, hogy József végül Egyiptom második vezetőjévé legyen (50,20). Ő az, aki népét elvezette Egyiptomba, hogy megmeneküljenek a súlyos éhínségtől. És ő az, aki megígérte, hogy kiszabadítja a népet a rabszolgaságból Mózes vezetésével. Biztatta őket, hogy ne aggódjanak, hiszen az az Isten, aki ígéretet tett arra, hogy fellép az érdekükben, ugyanaz az Isten, aki korábban is mindig megsegítette népét.

Ez a személyes kinyilatkoztatás pontosan érthető a keresztények számára. A Biblia Istene nem valami távoli istenség, akit hidegen hagy népe sanyarú sorsa. Ellenkezőleg: Isten egyszerre mindenható, aki mindent teljhatalommal kézben tart, ugyanakkor pedig olyan Isten, aki egészen személyesen törődik gyermekei ügyeivel, és velük van.

Leginkább akkor vált láthatóvá ez a személyes gondoskodás, amikor Jézus megalázta magát, és elhagyva az Atya jobbját, a szolgák helyét vette át a kereszten (Fil 2,5–11). Pál azt írja, hogy Istennek az volt a szándéka, hogy megváltsa népét, ezért Jézus föladta az Istennel való egyenrangúságot, megalázta magát, és emberi testet öltött. És habár az eljövendő korszakban minden térd meg fog hajolni előtte, és minden nyelv vallja majd, hogy Jézus az Úr, szolgálatának eleje világosan rámutatott, hogy Isten milyen mélyre hajolt azért, hogy kifejezze gyermekei iránti személyes szeretetét. Jézus Isten tökéletes Fia, aki mégis szeretettel fordult ellenségeihez is, és a barátainak nevezte őket (Róm 5,10). Ő Isten dicsőségének kisugárzása, mégis képes azokat is szeretni, akik egészen gyermekded módon hisznek (Lk 18,16). Isten a világmindenség Királya, mégis megengedi, hogy esendő emberek úgy menjenek hozzá, mint Atyjukhoz (Róm 8,15). Ő Jahve, a mindenható Úristen.

Akkor ezt mondta Mózesnek az ÚR: Majd meglátod, mit teszek a fáraóval: erős kéz kényszeríti arra, hogy elbocsássa, erős kéz kényszeríti arra, hogy elűzze őket országából. Azután beszélt Isten Mózessel, és azt mondta neki: Én vagyok az ÚR! Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint „Mindenható Isten”, de azt a nevemet, hogy „ÚR”, nem nyilatkoztattam ki nekik. Szövetségre is léptem velük, hogy nekik adom Kánaán földjét, azt a földet, amelyen jövevények voltak. Meghallottam Izráel fiainak jajkiáltását is amiatt, hogy az egyiptomiak rabszolgamunkára kényszerítik őket, és visszaemlékeztem szövetségemre. Ezért mondd meg Izráel fiainak: Én vagyok az ÚR, és megszabadítalak benneteket az egyiptomi kényszermunkától, és megmentelek benneteket a nekik végzett rabszolgamunkától; megváltalak benneteket kinyújtott karral és súlyos ítéletekkel. Népemmé fogadlak titeket, én pedig Istenetek leszek, és megtudjátok, hogy én, az ÚR vagyok a ti Istenetek, aki megszabadítalak benneteket az egyiptomi kényszermunkától. Azután beviszlek benneteket arra a földre, amelyről megesküdtem, hogy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak adom, és nektek adom majd azt örökségül. Én vagyok az ÚR!

2MÓZES 6,1–8