Ismerősek a lépcsőfokok: Isten kapcsolatot kezdeményez, megáld, felszólít arra, hogy tiszteljük őt, mi pedig megígérjük, hogy egyedül őt szolgáljuk és imádjuk, mégis hamarosan közönyösségbe süllyedünk. Könnyen elcsábít a kísértés pislákoló fénye, így aztán elkóborolunk, és tévútra térünk. Végül szembeszegülünk Teremtőnkkel, beleesünk a bűn sötét vermébe, és ennek szörnyű következményei vannak. Padlóra kerülünk, elegünk lesz, változás után sóvárgunk, irgalomért kiáltunk; Isten meghallja, és helyreállít, mi megígérjük, hogy soha többé nem hagyjuk el… Idővel azonban kezdődik elölről a kör.

Isten viszont még akkor is hűséges marad, amikor mi hűtlenek vagyunk.

Az édeni lázadás eredményeként az emberiség végül szétszóródott a földön. Ahogy pedig egyre messzebb jutottak, bűnük követte őket. Amikor továbbköltöztek, összetört életük gyümölcse elkísérte őket. A kapcsolatok megromlottak. A remény elhalványult, és a föld megtelt lázadással, miközben Isten népe továbbra is bukott természetét táplálta, és folyton az engedetlenség újabb és újabb formáiban hagyta előtörni bűnét (1Móz 11,1–9).

Ám Isten a nyugtalanság és elkeseredés közepette kiválasztott egy népet – egy elkülönített népet, amely „az Úrnak… szent népe”. A föld összes népcsoportja közül Izráelt választotta, hogy „saját népe” legyen (5Móz 7,6). Isten Abrámot választotta ki arra, hogy népe ősatyja és vezére legyen; megígérte, hogy „nagy nemzetté” teszi őt, és végső soron a világ összes népe áldást nyer majd rajta keresztül (1Móz 12,2–3). Isten elindította misszióját az egész emberiségért. Egy nép útján akarta megváltani az embereket!

Isten úgy tervezte, hogy megáldja, meggazdagítja és vezeti népét, és ezzel mutatja be jóságát az önpusztító világban, ahol az emberek mindent imádnak, csak az egy igaz Istent nem. Isten választott népe azonban szüntelenül lázadozott, és állandóan a maga feje után ment.

Ám Isten missziója nem változott. Őt nem érte váratlanul az emberiség döntése. Mivel ő szuverén úr (mindenek fölött uralkodik), és mindent tud, már eleve számításba vette az emberiség lázadását. Elrendelte a mentőakciót, hogy helyreállíthassa a bukott embereket az életükre vonatkozó eredeti szándékának megfelelően. Bár az egyik küldetés kudarcot vallott (az emberiségnek nem sikerült tisztán visszatükröznie Isten dicsőségét), már beindult Isten mindenek felett álló terve (hogy Fia ajándéka által mindent újjá tesz, így felmagasztalja szeretetét, kegyelmét és irgalmát).

Az emberek nem tudtak – és ma sem tudnak – megfelelő módot találni arra, hogy közel kerüljenek a tökéletes Istenhez (a vallás által), Isten viszont hidat épített. A Mindenható áthidalhatta a menny és az emberiség között feszülő szakadékot (a kegyelem által). A kegyelem tehát a normál gondolkodással – miszerint meg kell találnunk az Istenhez vezető utat – ellentétesen működik, és a felfoghatatlant tárja elénk: Isten készített utat hozzánk.

Felmerülhet a kérdés, hogy ha a történet következő felvonása hozza el az üdvösséget, miért nem ugorjuk át ezt az nép című részt, és foglalkozunk egyből Jézus életével és korával. Miért nem térünk rá egyből a kereszten elvégzett váltságműre? Miért olvassuk el újra meg újra Isten választott népének bűnökkel terhelt körforgását? Erre az a válasz, hogy a Nép című rész valójában egyetlen személyről szól, és ha áttanulmányozzuk az Ószövetség beszámolóját Istennek az ő kiválasztott népéhez fűződő kapcsolatáról, legalább hét fontos dolgot tudunk meg Istenről.

1. Az Ószövetség bepillantást enged Isten dicsőségébe

Isten nem olyan, mint az emberiség. Bár a maga képére teremtett minket, egyedül ő szent. Ő más. Teljesen más szinten van, mint az emberek – nem csak egy kicsivel nagyobb. Az emberiség nem tud Isten szemébe nézni. Isten hajol le a menny magasából, hogy megismertesse magát az emberiséggel. És amikor lehajol, hogy megmutassa nekünk, ki ő, a dicsőségével vezet.

Az Ószövetség nagy részében súlynak is fordítható a dicsőség héber szava. Kissé képletesen úgy is mondhatjuk, hogy Isten nehéz. Igazsága, tökéletessége, ragyogása és tündöklő szépsége csillagrendszereken ível át, és megrendíti a földet. Trónjától villámlás és mennydörgés ered. A halandó embernek azonnal vége lenne, ha teljességében megpillantaná őt.

Ennélfogva Isten egy-egy pillanatra fedi csak fel magát a bukott emberiségnek. Tudja, hogy a bűnös emberek soha nem találnák meg őt a maguk erejéből, ezért ő kezdeményezi a kapcsolatot, és kinyilatkoztatja magát teremtményeinek. Amikor pedig Isten megjelenik, hogy foglalkozzon az emberekkel, dicsősége is megmutatkozik. Amikor megszólította Mózest az égő csipkebokorból; amikor nappal felhőoszloppal, éjjel pedig tűzoszloppal vezette népét; amikor az égből felhő szállt alá, és beborította a helyet, ahol Mózes találkozott Istennel a nép érdekében, Isten az ő dicsőségét mutatta meg az izraelitáknak.

Isten még a törvényt is dicsősége által adta. Amikor Mózes megkapta a Tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákat a Sínai-hegyen, azt kérte, hadd lássa meg Isten dicsőségét (2Móz 33,18). Isten a szikla hasadékába állította, aztán betakarta a kezével, és csak azt engedte, hogy hátulról lássa meg, miután elvonult előtte (33,18–23). Mózes arca ezt követően sugárzott, amikor lejött a hegyről, és az izraeliták „féltek közeledni hozzá” (34,30). Isten dicsősége nem holmi kis dolog. Nem szabad könnyedén venni.

Az emberek nem fogták fel mindennek a súlyát, Isten azonban nem vehette semmibe a dicsőségét. Hozzáférhetetlen világosságban lakozik (1Tim 6,16), és ádázul védelmezi dicsőségét – nevét (Ézs 42,8).

2. Az Ószövetség bepillantást enged Isten irgalmába

Istennek nem lehetett volna a szemére vetni, ha annyit mondott volna Ádámnak és Évának, amikor kiűzte őket az Édenkertből, hogy „viszlát, és sok szerencsét!”, ő azonban szemmel kísérte övéit, és később áldással és ígérettel közeledett Abrámhoz.

Döntő fordulatot jelentett Abrám elhívása (1Móz 12,1–3). Ha Isten nem kezdeményez, az emberek örökre elmerültek volna a bűnben, és pusztulásra lettek volna ítélve. Isten azonban szövetséget kötött Abrámmal, és megígérte, hogy utódai részesülnek majd Isten kegyelmes üdvösségében. Az ókori Közel-Keleten megszokott gyakorlat volt a szövetségkötés. A királyok gyakran létesítettek így kapcsolatot saját maguk és alattvalóik között. Ezekben az egyezményekben a felek lefektették kapcsolatuk feltételeit, a két fél kötelességeit, a szövetséget megtartókra vonatkozó áldásokat és az engedetlenségből fakadó átkokat. Isten lélegzetelállítóan szeretetteljes lépésre szánta el magát, és ilyen kapcsolatot hozott létre a bűnnel bemocskolt emberekkel.

Isten kiválasztotta Abrámot, elhívta őt, hogy hagyja ott pogány városát, és utazzon el arra a földre, amelyet Isten választ, mert ott részesül majd Isten áldásában, és nagy nemzet atyja lesz. Abrám hitt Istennek, és ő ezt igazságul tulajdonította neki (1Móz 15,6). Isten szövetséges hűséget és túláradó szeretetet ígért Abrámnak és örököseinek (1Móz 17). Ennél is döbbenetesebb, hogy Isten ígéretei nem Abrám engedelmességén múltak; a szövetségben foglalt ígéretek egyedüli alapját Isten jelleme és nagylelkűsége képezte. Isten ígéreteket tett Abrámnak, még a nevét is Ábrahámra változtatta, amelynek a jelentése: „sok nép atyja” (17,5). Isten nem szegi meg ígéreteit, hiszen „kegyelme örökké tart” (Zsolt 136,3).

Isten Ábrahámmal kezdte népe összegyűjtését. Ábrahám leszármazottai, az izraeliták rengeteg áldást kaptak Istentől. Isten ereje csodás megnyilvánulásával megszabadította őket az egyiptomi rabságból, és rendkívüli ajánlatot tett nekik: az én népem lesztek, én pedig Istenetek leszek; általatok fogom megmutatni a föld összes lakójának, hogy én vagyok az egyedüli igaz Isten (1Móz 17,7–8; 2Móz 6,7).

3. Az Ószövetség bepillantást enged Isten gondviselésébe

Miután Isten kiszabadította népét az egyiptomi fogságból, fáradságos úton vezette őket az ígéret földje felé. Azért tette ezt, hogy oltalmazza és átvezesse őket az üdvösség vizén a Vörös-tengernél, ki a pusztába, ahol népe megtanulhatja, hogy Isten gondot visel rá, akármilyen helyzetbe kerül is.

A pusztában megmutatta nekik gondviselését, amikor mannával táplálta őket (2Móz 16,31); éreztette oltalmazó jelenlétét, amikor nappal felhőoszlopot, éjjel pedig tűzoszlopot rendelt melléjük, hogy mutassa nekik az utat (13,21); és bizonyította hűségét, mint olyan Isten, aki megtartja ígéretét, soha nem hagyja el őket, és nem távozik el tőlük (13–17).

4. Az Ószövetség bepillantást enged abba, hogy a vallás nem elég

Isten odaadta népének törvényét a pusztában, de nem arra szánta, hogy ezáltal az emberek kiérdemelhessék saját üdvösségüket. Isten azért adta nekik a törvényt, hogy leleplezze bűnös természetüket.

Az áldozati rendszer, amelyet Isten létrehozott, egyértelművé tette, hogy a bűnért büntetés jár (1Móz 3,21). Az emberek hoztak egy helyettest áldozatul – egy állatot, amely elhordozta vétküket helyettük. A szertartás útján Isten bűnnel szembeni haragját a helyettes vállalta magára; az emberek így elkerülhették Isten haragját, melyet lázadásukkal és bűnükkel vontak magukra. A szüntelen áldozatbemutatás biztosította, hogy a nép soha ne felejtse el: Isten bűnnel szembeni haragját csak egy helyettes véráldozata révén lehet kiengesztelni.

Ez a rendszer megmutatta az utat a megígért reménységhez – a Messiáshoz –, aki egyszer s mindenkorra betölti az áldozatok rendszerének rendeltetését (Mt 5,17).

5. Az Ószövetség bepillantást enged Isten örökkévaló tervébe

Isten végül bevezette népét az ígéret földjére. Akárcsak régen az Édenkert, az ígéret földje is Isten által választott hely volt, ahol Isten bőkezű gondviselését élvezve élhettek az emberek.

A pusztában töltött negyven évet arra használta Isten, hogy megalázza népét, és megtanítsa őket, hogy rá hagyatkozzanak. Azután megengedte, hogy leigázzák a föld pogány lakóit, és odahelyezte őket, hogy ismét visszatükrözzék dicsőségét a világnak. Ami ennél is döbbenetesebb: Isten ott lakozott népe körében a szent hajlékban. Ott nyugodott meg a jelenléte, és népe szüntelenül imádta őt az áldozatok útján. Csakhogy az ígéret földje csupán előzetes volt az örökkéhez – Isten történetének végső felvonásához – képest, amelyben népe majd véglegesen vele fog élni, és a mennyben élvezheti a bűntől, a haláltól és a szégyentől való örök megszabadulást.

6. Az Ószövetség bepillantást enged abba, milyen szörnyű állapotban van az emberiség Isten nélkül

Sok minden szólt Isten népe mellett. Nemcsak kapcsolatuk volt Istennel (ha csak részleges is), hanem megkapták a törvényt is, amely előírta, hogyan engedelmeskedjenek Istennek; ott volt az áldozatok rendszere, amely lehetővé tette, hogy imádják őt; a szent hajlék, ahol átélhették jelenlétét, és a föld, ahol élvezhették gondviselését. Ennyi kegyelemből fakadó ajándékkal már igazán betölthették volna a földet Isten dicsőségének ismeretével. Isten nem akarta, hogy hírneve csupán Izráel népére korlátozódjon; rajtuk keresztül minden népnek hallania kellett volna az egy igaz Istenről, és meg kellett volna látnia, ahogyan népében visszatükröződik dicsősége.

A nép azonban csúfos kudarcot vallott ebben a küldetésben. Magukévá tették a környező népek bálványimádó szokásait ahelyett, hogy elkülönült, szent életet éltek volna, ahogyan Isten kérte. Emberi vezetőktől – Saultól, Dávidtól és Salamontól – várták, hogy majd elhozzák Isten megígért áldásait, magától Istentől pedig elfordultak. Ennek köszönhetően Isten népe két külön országra hullott szét, és állandó háborús fenyegetéssel küszködött.

Istennek nem volt más választása; meg kellett ítélnie lázadó népét. Ezért győzték le őket pogány ellenségeik, száműzve őket földjükről, hogy kegyetlen uraknak szolgáljanak, akik gúnyolják és gyűlölik az Urat, Istent. Isten a prófétákon keresztül újra hazahívta a népet, és a körforgás kezdődött elölről.

Izráel makacssága évszázadokon át mindig összeomláshoz vezetett, az összeomlás pedig töredelmességhez. A töredelmességből mindig irgalomért kiáltottak, ezt a kiáltást pedig mindig meghallgatta az irgalmas Isten. Ellenségeiket, akiket addig az ítélet végrehajtásának eszközeként használt népével szemben, most egyetlen mennyei kézmozdulattal elsöpörte. Amikor lázadó népe tehetetlen volt, Isten még akkor is megkereste és magához vonta őket.

Mégis minden nemzedék egyre távolabb taszította Izráelt az Éden paradicsomi állapotától. Az Ószövetség sivár képpel zárul. Isten maradék népe megtört; szabadulásra vártak a halálos körforgásból. Hála Istennek, az isteni terv soha nem változik. A próféták továbbra is emlékeztették Isten népét az eljövendő Megígértre – a Messiásra, aki be fogja tölteni Isten ígéreteit, újra imádóivá teszi Isten népének tagjait, és megalapítja örök uralmát. Új szívet ad népének, melyben Lelkének új élete lüktet (Ez 36,26). Isten nem hagyja magára népét; a maga idejében és módján megmenti őket.

7. Az Ószövetség bepillantást enged az arra szóló isteni meghívásba, hogy fiaiként és lányaiként ismerjük meg őt

Az emberek hűtlennek bizonyultak, Isten azonban hűséges volt, és soha nem tagadta meg saját jellemét. Hiába érzünk tehát kísértést arra, hogy átlapozzuk az ószövetségi elbeszélést, és eljussunk az Újszövetség örömhíréhez, hasznos tükröt tart elénk az Ószövetség. Kihívást intéz hozzánk, hogy vegyük komolyan a bűn alattomos, halálos körforgására való hajlamunkat. Ha belelátunk romlottságunkba, az késztet arra, hogy alázatosan ráhagyatkozzunk Lelke vezetésére minden lépésnél, és ez hordozza magában a menny szépségének és igaz hazánknak az ígéretét. Állandóan emlékeztet Isten mindennap megújuló irgalmára is (JSir 3,22–23). Gondviselése bátorsággal tölt el, mert újra meg újra látjuk, hogy ő minden helyzetünkben több mint elég. Az Ószövetség emlékeztet arra, hogy saját erőfeszítésünk révén soha nem leszünk elfogadhatók Isten előtt, ugyanakkor arra is hív, hogy közeledjünk hozzá.

Végső soron, miután Jézus Krisztus halála és feltámadása lehetővé tette a kapcsolatot, nemcsak Isten népe lettünk, hanem valójában Isten örökbe fogadott fiaiként és lányaiként születtünk újjá, hit által életre kelve, hogy azzá legyünk, akinek mindig is szánt minket. Lelke lakik bennünk, és így olyan közösségünk (kapcsolatunk) lehet Istennel, amilyenről az ószövetségi időkben élők csak álmodhattak. A mindenható Isten Krisztusban tökéletes Atyánkká válik, és mi alázatosan vele járhatunk örökre.

Louie Giglio