Szeretet esetek a világunkban

Állsz a sorban ünnepek előtt, tele bevásárló kocsival, két másik ilyen után. Mögötted egy férfi majonézzel és mustárral a kezében – biztos lefelejtődött a hosszú listáról. Mutatod, hogy nyugodtan jöjjön eléd, sőt megkérdezed az előtted levőket, előre engednék-e sorstársunkat. Persze, menjen, az első addig kipakol a szalagra.

Lassan megy a kocsisor, arra is, erre is. Szemből balra kanyarodna valaki, de nem áll meg senki, mögötte torlódik a sor. Intesz, hogy menjen, neked csak kis lassítás, ő mehet, csakúgy a mögötte levők.

Együtt dolgoztok a műhelyben, s egy nap kiderül, hogy beteg, s pár hónap múlva térdből amputálni kell a lábát. Valaha sportoló volt, most guruló székben tengődik szűk garzonjában. Közel lakik, munka után meglátogatod, viszel neki ezt-azt. Kijárod, hogy kapjon egy nagyobb lakást, hetente felugrasz hozzá. Két év múlva mondja el, hogy erősen gondolkozott, hogy minek is él, amikor te megjelentél, és onnantól ez már soha nem jutott az eszébe.

A kocsit parkolóban hagyod, járművekkel intézed dolgaidat. Mész a villamossal, amikor felszáll egy idős néni, szemmel láthatóan gyengécskén. Szétnéz, van-e ülőhely, nincs, s látod, senki nem veszi észre. A harmincas, aki látja, az se reagál. Adsz még 5 másodperc esélyt az eszmélésre, majd jó hangosan megkérdezed: átadná valaki a helyét ennek az idős hölgynek? Szavaid leemelik a közöny varázslatát, hárman is felállnak, hogy üljön le oda. Kicsit ciki volt megszólalni, de megérte.

Mész fel a lépcsőn, és látod, hogy vékonyka nő egy nagyobb táskát hoz lefelé, lépcsőnként megállva. Odalépsz, megfogod, leviszed az aluljáró szintre, és újra felmész. Hálásan megköszöni, s folytatod utadat.

Beviszed rokonodat a kórházba, elég nagy a baj. Tolják az osztályra, követed a ruháival, nehéz gondolatokkal. Mentek pár métert, s ezt mondja neked a fiatal betegszállító: ne tessék félni, meg fogjuk gyógyítani a bácsit. Húszéves, nyílt tekintetű, optimista fiú. Nem a munkája ilyeneket mondani, de milyen jó, hogy kimondta. Olyan volt, mint egy pohár víz a tikkasztó melegben. Mert ha sötét szobában vagy, egy kis beszűrődő fény már sokat jelent.

Szundar Szing a híres indiai tanító egyszer erős havazásban ment társával egy falu felé. Az út mellett láttak egy embert, aki összerogyva ült a fáradtságtól. Szundar megállt, hogy segítsen, de a társa rászólt, hogy nem vihetik magukkal, mert jó, ha nekik lesz erejük biztonságba jutni. Ám ő felvette a hátára, s erre a másik otthagyta őket, és sietve ment tovább. Szundar lassan, küszködve haladt, és azt vette észre, hogy a két test kezdi felmelegíteni egymást. Egy idő múlva rátaláltak egy férfira, aki nem bírta tovább a hideget, és ott fagyott meg az út szélén – az előresiető társa volt. Ők pedig, ha lassan is, de eljutottak a megmenekülést jelentő faluba.

1941 júliusában egy rab megszökött Auschwitzból, és elrettentésképpen tíz, véletlenszerűen kiválasztott foglyot éhhalálra ítéltek. Egyikük, a negyvenéves Franciszek Gajowniczek feljajdult, hogy mi lesz a feleségével és a fiával. Maximilian Kolbe katolikus szerzetes, aki társaival 2000 zsidót mentett meg, elbújtatva őket a rendházban, felajánlotta, hogy a helyére lép, és a parancsnok beleegyezett. Két héten át énekelt a lenti bunkerben, vigasztalta társait, majd méreginjekcióval végeztek vele. Gajowniczek pedig még 53 évig élt.

Megkérnek, hogy utánfutóddal vigyél el pár faluval arrébb egy négygyerekes családnak tűzifát, melyet az önkormányzat ad a rászorulóknak. Munka után telipakoljátok, odaérsz, egy ötvenes férfi jön ki, megköszöni, lepakoljátok, eljössz. Haladsz valamennyit, és eszedbe jut egy gondolat, hogy ennivalóval sem állhatnak fényesen. Megállsz a legközelebbi boltnál, veszel két kenyeret, pár liter tejet, meg fél kiló felvágottat. Visszaérsz, kijön a férfi, átadod a zacskókat, ő pedig elsírja magát. Két napja száraz kenyeret esznek, elfogyott a pénzük, munkája pedig csak a jövő héten lesz. Hallgatni kell az ilyen intuíciókra.

Egy mondat, egy gesztus, egy kis pénz, némi segítség, idő, amit adhatunk. Ha komoly, akkor pedig sokat. Vagy akár mindent.