Szeretjük az úri imát! A legtöbb közösségi alkalmunkon kihagyhatatlan… Minden kéréskör olyan egyértelmű és nagyszerű. Ezek közül van egy, aminek beteljesítése feltételhez kötött. – Bocsátsd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! (Máté 6,12). Az ámen elhangzása után pedig van még egy hangsúlyos figyelmeztetés, amiről soha ne feledkezzünk meg!
„Mert, ha az embereknek megbocsájtjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” (Máté 6,14-15)
Ez alapján szeretnék három példát hozni és bizonyságot tenni.
Az első egy református öregotthonban történt. Egy nagyon idős asszony hosszú hetek óta súlyos beteg volt. Már „terhére volt az élet”. Készült a halálra. Amikor a lelkipásztora meglátogatta, a néni kifakadt: „Tiszteletes úr miért nem tudok ennyi szenvedés után meghalni?” A lelkész az Úrra figyelt és a kérdésre, kérdéssel válaszolt: „Maradt-e a szívében meg nem bocsátás valaki felé?” Az asszony arca elkomorult: „Igen, a régen meghalt anyósom felé. Fiatalasszony koromban mélyen megbántott, és ez a sérelem a szívemben maradt.” – „Kérem bocsásson meg most, így utólag is!” – hangzott a jó tanács. A beteg elfogadta, imádkozott, megbocsátott. Megbékélve, kis idő múlva átment a mennyei hazába!
A másik eset a gyülekezeti ébredés idején történt. Sokan döntöttek az Úr mellett. Így történt, hogy egy értelmiségi családból előbb a gyerekek tértek meg, majd a családanya lánykori hite is megújult közöttünk. Férje ezt a változást és új élethelyzetet nem tudta elfogadni. Sérelmezte, hogy felesége és gyermekei lelki családra találtak. Előbb a feleségét bántalmazta, majd levelet írt, melyben fizikai halálunkat kívánta. Ebben a helyzetben Ezékiás király példáját követve az úrasztalára tettük levelét és imádkoztunk. Az ügy rendezését Istenre bíztuk. Nem engedtük, hogy a mi részünkről meg nem bocsátás, harag útját állja megtérésének, üdvösségének! Az apáért és családért a gyülekezetben tovább imádkoztunk. Teltek a hónapok. Voltak, akik az ő megváltozásának reményében kitartóan látogatták őket. Bizonyságot tettek a megváltásról és az örök életről. Sajnos közben beteg lett. Állapota romlott. A nyomorúság idején kereste a megváltást. Majd kérte, hogy látogassuk meg. Bocsánatot kért és befogadta szívébe az Úr Jézust. Nem sokkal később meghalt. Amikor testvéremként rá gondolok, tudom odaát, a mennyben találkozni fogunk! Közben megtanultuk: „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadítására!”
A harmadik típusú megbékélés a népek közötti megbocsátásról szól. A 80-as évek közepén a Szilágyságból magyar fiatalok jöttek. A gyülekezeti életünket látva megszerettek és szolgálatra hívtak bennünket. Már készültünk a látogatásra, amikor Istentől figyelmeztetést kaptam. Úgy nem mehetünk át Romániába, ha a románok felé meg nem bocsátás marad a szívünkben! – Volt mit elengedni, volt mit megbocsátani! Ennek, megtörténte után felszabadult szívvel indultunk el. A kapu kinyílt. 28 napot voltunk odaát. 25 alkalommal, magyarok és románok között, az ország legkülönbözőbb tájain szolgálhattunk. Megérezték szeretetünket, mi is elfogadást és viszonzást kaptunk. Isten országára nézve kölcsönösen áldássá, vigasztalássá lehettünk. Átéltük azt, amit „csak a golgotai kereszt alatt” lehet. Ahol találkozhat, az egyik kegyelemre szoruló bűnös a másikkal. Ennek nyomán új testvéri kapcsolatok születtek. A rendszerváltás után is folytatódtak a látogatások. Később Illyefalván, Sepsiszentgyörgy közelében, a református konferencia házban került sor az első magyar-román keresztyén megbékélési találkozóra. Isten igéjének fényében Isten Lelke munkálkodott közöttünk. Nemzeteink sok generációs bűnei miatt kölcsönösen tudtunk megalázkodni, bocsánatot kérni és bocsánatot kapni. Ami akkor a keresztyének között történt, hatással volt a két ország közéleti kapcsolatára nézve is. Csak a hazautazás után tudtuk meg: ugyanakkor, ugyanazon a héten Bukarestben a két ország között hivatalos megbékélési tárgyalások kezdődtek.
Azóta sok országból való keresztyénnel találkoztunk, és kértük a kölcsönös megbocsátást nemzeteink számára. A nemzetek javára a megbékélés szolgálatát folyamatosan ápolni kell! Ha biblikus módon, egyre többen végezzük ezt a szolgálatot, annál több áldás származik belőle!
Szívleljük meg és kövessük Isten tanácsát: „A megtérés és higgadtság segítene rajtatok, a béke és bizalom erőt adna nektek!” (Ézsaiás 30,15/a) Ugyanakkor legyünk körültekintőek! Mert látjuk az ellenkezőjét ma is működni. „De ti nem akartátok!” (Ézsaiás 30,15/b)
A „Mi Atyánk” végén ehhez az imához Jézus egyetlen magyarázatot fűz: „Mert, ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” (Máté 6,14-16) – Amikor nem akarunk, és nem tudunk megbocsátani, akár az üdvösségünket is elveszíthetjük! Családunkat, gyülekezeteinket feldúlja és tönkre teszi a gonosz, a népekre pedig pusztulás jön. Éppen ezért ne hagyjuk el az igazság, az irgalmasság és a hűség útjait!
Háborús híreket hallunk, menekültek százezreit kell befogadni. Itt van az ideje, mint Jónás idejében a böjtnek és a bűnbánatnak és a megbocsátásnak! Alázatos és szelíd szívvel, egymás bibliai módra magunknál különbnek tartva rendezni személyes és közösségi sérelmeinket és bűneinket. Mondjunk le a magunk igazáról! Hagyjuk abba a kölcsönös vádaskodásokat, amíg lehet! Mi mindnyájan eltévedtünk, a saját utunkra tértünk. Az Úr pedig bűneinket magára vállalva, miattunk elárulva, kiszolgáltatottan, hamis vádakkal elítélve a keresztre ment. Nem csak kortársaiért, de mi értünk is így imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lukács 23,34.)
