Mivel a korai keresztények között jelentős különbségek voltak vallási háttér, társadalmi és anyagi helyzet, életkor és etnikai származás tekintetében, kész csoda, hogy az új egyház egyáltalán meg tudta vetni a lábát.

Mi volt az, ami a sok különbség ellenére egyesítette és jellemezte a hívőket? Röviden: a keresztényeket arról ismerték meg, amit mondtak és tettek. Jézusról prédikáltak, és úgy viselkedtek, mint Jézus. Eleinte „az Út követőinek” hívták őket, majd később a „keresztények” elnevezést ragasztották rájuk nagy valószínűséggel a nem hívők, akik azt értették ezalatt, hogy „akik olyanok, mint Krisztus/ krisztusiak”.

Pál azt mondja, hogy a keresztények foglyok Krisztus diadalmenetében, és Isten arra használja őket, hogy „ismeretének illatát minden helyen” megjelentse általuk. „Mert Krisztus jó illata vagyunk Istennek mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között.” (2Kor 2,14–15) Az apostolok cselekedetei jellegzetes és mély jellemzést nyújt az egyházról; úgy festi le a keresztényeket, mint Krisztus együttérző, prófétai, önzetlen, elkötelezett és szeretetteljes követőit.

A valódi keresztények mindig is többre kötelezték el magukat egy sor elgondolásnál vagy meggyőződésnél; olyan cselekvő, adakozó emberek, akik szolgálattal fordulnak másokhoz, és örömmel beszélnek nekik Jézussal való kapcsolatukról. Egyszóval olyanok, akik Krisztushoz hasonlítanak; rajonganak Királyukért, aki utat készít mindenkinek, aki hajlandó megtérni és megmenekülni (2Pt 3,9).

A tanítványokat először Antiókhiában nevezték keresztyéneknek.

APCSEL 11,26b