Az a két szakasz, amelyben Isten vizet fakaszt a sziklából, hogy fölüdítse a szomjas népet (2Móz 17; 4Móz 20), nagyon emlékezetesen szemlélteti Isten népe iránti türelmét és gondoskodását. Ezek olyan esetek, amikor Isten ahelyett, hogy megbüntetné a zúgolódó és lázadó népet, megáldja őket. Amikor ajándékaira a legkevésbé sem méltók, ő táplálja és megelégíti őket. A Biblián végighúzódó üdvtörténetben ez a téma újra és újra felbukkan, majd Jézus életében és szolgálatában csúcsosodik ki.

A zsoltárok Isten áldását nagyon sokszor hasonlítják a vízhez, esetenként közvetlenül utalva Isten csodálatos gondoskodására a pusztában (Zsolt 78,15; 105,41). Egy gyakran idézett szakaszban a zsoltáros ahhoz hasonlítja Isten utáni vágyát, mint amikor a kitikkadt vad vízre szomjazik (42,2–3). A zsoltár szerzője azt is fölismerte, hogy Isten áldása az egyetlen olyan ital, amely a szomjazó lelket kielégítheti (63,2–6).

Jeremiás olyan korban élt, amikorra a nép eltávolodott Istentől, és vészesen közeledett a fogság ideje. A közelgő pusztulás arra indította a népe sorsán kesergő prófétát, hogy sürgetőleg megtérésre szólítsa föl őket. Az Úr azt szerette volna, hogy Izráel népe számára ő az élő víz forrása legyen (Jer 2,13). Szerette volna elárasztani lelküket áldásaival, de ők a maguk módján akartak beteljesedést találni. Ez hiábavaló próbálkozás volt, amely végül még mélyebb belső ürességhez vezetett (17,13).

Egy másik próféta, Ézsaiás szintén sokszor élt a víz képvilágával, hogy a nép figyelmét Isten eljövendő áldására irányítsa, amikor is megöntözi kiszikkadt lelküket és a kopár földet (Ézs 12,3; 41,17–18; 44,3; 58,11). Egyik szenvedélyes beszédében Ézsaiás nemcsak Izráel népét, hanem minden szomjazót meghívott arra, hogy részesüljön Isten bőséges gondoskodásából (55,1–2).

Az, ahogyan Isten áldását Jézus a víz képével szemlélteti – amely áldás őbelőle fakad –, azoknak az előképeknek a beteljesedése, amelyek Mózes könyveiben, a zsoltárokban és a prófétáknál szerepelnek. Két olyan eset is található János evangéliumában, amikor Jézus meghívja az embereket, hogy igyanak abból az életadó áldásból, amelyet csak ő adhat. Az egyik, amikor egy Istentől távol álló személynek, a samáriai asszonynak címzi a meghívást (Jn 4,1–30), a másik, amikor a jeruzsálemi templomban összegyűlt vallásos tömeghez szól (7,37–38). Krisztus személyében Isten áldása ingyen elérhető minden szomjazó lélek számára, aki hajlandó felhagyni azzal, hogy önmagát akarja beteljesíteni, és elfogadja Jézustól az élő vizet.

Izráel fiai, az egész közösség megérkezett a Cin-pusztába az első hónapban, és letelepedett a nép Kádésban. Ott halt meg Mirjám, és ott temették el. De nem volt vize a közösségnek, ezért összegyülekeztek Mózes és Áron ellen. A nép ekkor Mózes ellen fordult, és ezt mondta: Bárcsak elpusztultunk volna, amikor testvéreink elpusztultak az ÚR színe előtt!

4MÓZES 20,1–3