Van egy benti cicátok. Ha rosszalkodik, akkor macska. Különleges érzéke van a hízelkedésre, és a tiltott dolgok sokadszori megtételére is. A hálószobákba nem mehet be. Ez így is van, amíg véletlenül nyitva nem hagyjátok valamelyiknek az ajtaját. Egyedi észlelő képessége lehet, mert egyből felsurran, és többnyire irány az ágy. Tudja, hogy nem szabad bemennie, de erősebb a tiltott iránti vonzás. Egy hasonló akciója után épp akkor mostátok ki az ágyneműt, s megint rajta mászkált. Elfog a düh, odaszaladsz, lefut előtted a lépcsőn, te pedig utána. Az előszobában hangosan a tudtára adod, hogy ilyet nem lehet csinálni. Nem érted, hogy nem mehetsz be? – kérdezed és belenézve abba a hihetetlenül intelligens szemébe, rájössz, hogy: nem érti. Hallatlanul buta és rafinált egyszerre – felesleges haragudni rá. Ott is hagyod, de túlreagálod a helyzetet, és percekbe telik, míg lenyugszol. 

Ha voltak korábban stresszes túlterheléseid, akkor vigyáznod kell arra, hogy ne legyél túl ideges, ne húzd fel magad, ne legyen túl nagy a gőz a fejedben. A macska ebbe az irányba mozdított, és miután rájössz, gyorsan kifújod magad, és túllépsz a helyzeten. Még egy ágynemű mosás nem a világvége, majd gondosabban csukjátok az ajtókat.

Az élet tele van idegesítő helyzetekkel. Nem bebeszéljük, hogy idegesítőek – azok. Családtagok, munkatársak, főnökök, beosztottak, másik autós, ügyintézők, eladók, másik vásárló, hivatalok, vevők, szomszédok, celebek, politikusok, sőt még mi magunk is.

Felesleges, szükségtelen, értelmetlen, sokadszori, túlbonyolított, primitív, kioktató, lenéző, gazsuláló, elfelejtő, ügyetlen, fennhéjázó, esetlen, lassító, kisstílű, felületes, nem működő, komplikált, ellátatlan, rosszindulatú, kibeszélő, kárörvendő, irigy, féltékeny, tehetségtelen, primitív, öntelt és társaik. Erre jönnek azok, ahol mi hibázunk, felejtünk, mulasztunk, tévesztünk.

A lényeg, hogy idegesítő hozzáállások, megoldások, helyzetek és jelenségek vesznek körül bennünket. Amelyek aztán bármikor aktiválódhatnak. Felhergeljük magunkat, felhúzzuk az agyunkat, mert nem jó az, ahogy van, történt vagy úgy tűnik lenni fog. Apró igazságtalanságokkal vagyunk megtűzdelve, akármerre megyünk. Teljesen jogos, hogy idegesek vagyunk, mert az a valami idegesítő. Ám itt lehet közbe iktatni egy önvédelmi lépést. Önmagunk miatt érdemes is megtennünk.

Mindenkinek megvan a saját „macskája”, amelyik olyat produkál, ami bosszantó. Újra bemegy oda, ahova nem szabadna, azt teszi, amit nem kéne. Mindannyiunknak plusz fáradságot okoz a maga „négylábúja”. Beszélsz hozzá, és látod, hogy nem érti – vagy nem akarja érteni. 

Amikor lehiggadok, rájövök, hogy ez az állat nem fog megváltozni. Se úgy, ha kiabálok, sem, ha higgadtan kérdőre vonom. Akkor pedig miért hagyom, hogy felmérgesítsen? Kinek használok vele, azontúl, hogy magamnak ártok? Ha pedig így van, akkor kiépítem a megfelelő védelmi technikákat. Van egy pont, amin, ha túlhaladok, amikor belelovallom magam, akkor az már árt nekem. Ott lehet, hogy huszonöttel megugrik a vérnyomás, meg érzem, hogy kiakad valami az idegi közegemben, aminek nem kellene.

Látni kell a nagyobb képet, hogy a legtöbb esetben az idegességünk nem változtatja meg idegességünk okát, okozóját. Jóval hatásosabb, ha sikerül higgadtan, precízen megfogalmazni azt, amiben változt(tat)nia kellene.. Messzebbről kell nézni az idegesítő helyzeteket, s tudatosítani, hogy az csak nekünk árt, és semmin sem segít. Ha pedig így van, akkor nem engedem legközelebb annyira szabadjára, megtanulom mérsékelni, mielőtt úrrá lenne rajtam. Ha tudom, hogy valami rossz nekem, akkor tehetek tudatos lépéseket, hogy ne ártson annyira. Nem hagyom az idegesítő személynek, dolognak, hogy berántson abba a jól ismert örvénybe, szétzilálja vagy tönkre tegye a közérzetemet. Beszólt, bunkó volt, bántó és megalázó – de nem visel meg, mert vigyázok magamra. Nem engedem ezek hatásait belém hatolni, ott törni-zúzni, szétszedni bármit is. 

Elengedem magam mellett, nem veszem komolyan – magam miatt. Közben pedig komolyan veszem, mert kezelem azt az embert, azt a tendenciát, azt a hozzáállást, de anélkül, hogy a szívemre venném az idegesítő részét. Mert bizony ezek a hatások szó szerint a szívünkre kerülhetnek. Vagy más nemes részünkre. Ezt viszont nem szabad engedni. Meg kell magunkat védeni, hogy a lehető legtovább szerethessünk, és szeretteink szerethessenek bennünket.

Minél hamarabb leállítjuk az idegességet, illetve rászokunk, hogy megállt parancsoljunk neki, annál könnyebb dolgunk lesz. Tényleg bosszantó. De annyira nem hathat, hogy ártsunk vele magunknak.

Ha rájövünk erre, és így látjuk az idegesség lefolyását és hatását, akkor megvédjük a nyugalmunkat. Ez az egészséges önszeretet. Ennyivel tartozunk önmagunknak.