Helyre kerül minden

A dicsőítés mindig is jelen volt az emberiség életében, mert még a primitív törzsek is érezték, hogy itt kell lennie egy felsőbb lénynek, és a maguk módján tisztelték az Örökkévalót. Aztán a Biblia kinyilatkoztatta mindenkinek, hogy ki is az, aki létrehozta világunkat, és azóta sokkal teljesebb képünk van róla.

Minél inkább megismerjük Őt, annál több okunk van arra, hogy kifejezzük köszönetünket és hódolatunkat. Az imádat azért más vele kapcsolatban, mert ez nem abban az eltorzult viszonyban történik, mint az emberek között. A mi bukott közegünkben ha hatalomhoz jut valaki, akkor mindjárt jön a kísértés, hogy ünnepeltesse magát az alatta levőkkel. Ez olyan beteges formában is testet ölthet, mint amikor percekig kellett fennállva és tapsolva éljenezni Rákosit, a kegyetlen diktátort. Sokan bejelentkeztek az idők folyamán a dicsőség fogadására, de a rend úgy kívánja, hogy ezt az arra legmegfelelőbb kapja meg, mint ahogy a következő ének is megfogalmazza:

Érdekes, hogy a legszebb teremtett főangyal is ezt kívánta meg, hogy ő kaphassa meg a hódolatot. Mint ismeretes, nem is lett ennek jó vége. Ha valami ellen küzdenünk kell, akkor ez az, hogy magunknak tartsunk meg valamit az Istent megillető dicsőségből. Sokkal jobb itt szerényen viselkedni, mert sokkal jobb lesz majd odaát jutalmat kapni, mint begyűjteni az elismeréseket itt. Mert a valóság az, hogy mindenünket Neki köszönhetjük. Ha pedig – és ki az, aki ezt elérné? – mindent jól megcsináltunk, akkor a maximum szint, amit elérhetünk, hogy haszontalan szolgának hívhatjuk magunkat, aki csak a kötelességét tette (Lukács 17,10).

Az imádat nem kényszer, hanem egy magasfokú szabadság önkéntes megélése. A természetben van egy magától érthetődő rendszer, hogy zöld a fű, kék az ég, felfelé nőnek a fák, és lefelé esik az eső. Az Istennel való viszonylatunkban a hálaadás és az imádat pontosan ilyen természetességgel indul ki a lelkünkből, és száll fel Teremtőnkhöz és Megváltónkhoz. Hogy ez így van, azt bárki igazolhatja, aki már ráérzett az imádat nagyszerűségére. Amikor a helyünkön vagyunk, akkor van egy jóérzésünk, hogy azt csináljuk, amihez értünk, és abban örömünket is leljük. Amikor dicsőítjük Istent, akkor – mint emberek – pontosan ebbe a helyzetbe kerülünk. Vagyis a helyünkre. Ami a legjobb és legmegelégítőbb minden foglalatosság közül. Amint ebben a dalban is hallhatjuk:

A dicsőítés pedig egyre nagyobb folyammá szélesedik a hívők között. Újabb és újabb ízek kerülnek bele, egyre színesebbek a kifejezési formák, az afrikai kunyhóban összejövőktől a szöuli megagyülekezetig. Mert amikorra Jézus találkozik majd a szellemi menyasszonyával, addigra meg fogjuk tanulni megélni és kifejezni azt a szeretetet és imádatot, melyet egyedül Ő érdemel meg. Így áll helyre az emberiség elfordulása, és így kerül a helyére minden.