A modern dicsőítés elmúlt 60 éve több művészi generációt is maga mögött tudhat már. Az nem minősít senkit, hogy mekkora ismertséget ér el. Ott kell helytállni, ahol éppen vagyunk. A cél nem a népszerűség, hanem Jézus népszerűsítése. Ez belső szándék dolga, hogy kinek szeretnénk elismerést szerezni.
Jézus azt nevezi igaz embernek, aki annak a dicsőségét keresi, aki elküldte őt (János 7.18). Ez az egyik legfontosabb teszt. Ha beáll a szándékunk ebbe az irányba, akkor egy olyan szabadságban mozoghatunk, melyben mindegy lesz az elismerés vagy a gyalázat. Mindannyiunknak van egy hatásköre, az a kör, melyre hatással van. Ezt Isten alakítja ki, és figyelnünk kell, hogy egy adott lehetőséggel éljünk vagy sem, de belül mindig tartsuk meg a szabadságunkat a mindenkori “lájkvadászat” csábításától. Bízzuk rá, hogy milyen ismertséget tart jónak nekünk.
József mintegy 10 évig sínylődött egy egyiptomi börtönben, és hűségesen végezte a dolgát, szorosan tartotta a kapcsolatot a Mindenhatóval, és annyira látszott rajta a sok áldás, hogy a börtönparancsnok rábízta (egy életfogytiglanra ítélt rabra!) az egész börtön irányítását. Aztán egyik reggel felkelt, mint aki ott tölti le az életét, és este úgy feküdt le, mint Egyiptom második legnagyobb hatalmú vezetője. Ilyen módon érdemes bízni benne művészként is, hogy Ő pontosan tudja, hogy minek mikor van itt az ideje, és hogy a művészetünket mennyi emberhez juttatja el.
Így lehettünk tanúi az elmúlt évtizedekben annak, ahogy egymás után érkeznek a korszakos énekesek, akik egy-egy országra, vagy akár az egész világra hatással voltak. A teljesség igénye nélkül jöjjön a Petra együttes, akiknek a hetvenes években egy célja volt: vinni az Evangéliumot a rockzenével. Évente 300 napot töltöttek az utakon, 150 koncertet adva. Mentek, mentették a lelkeket, és biztatták a csüggedt hívőket. Egy évtized után lettek ismertek, és nevükhöz fűződik az első modern stílusú dicsőítő album is, a Petra Praise. Ez a daluk pedig a legsikeresebb albumukon hallható:
Nem az ismertséget keresték, hanem az Urat, aki pedig ismertté tette őket.
Velük párhuzamosan az USA-ban két popénekes is kiugróan ismert lett: Michael W. Smith és Amy Grant. A modern keresztény zenét ők ketten katapultálták világszintű ismertségbe. A dicsőítésben fokozatos terjeszkedés figyelhető meg, a Maranatha, a Vineyard és az Integrity kiadók elkötelezett szolgálata révén, ahol Ron Kenoly lett a vezéralakja ennek a korszaknak. A radikális tanítványság és a missziói elkötelezettség szószólója pedig Keith Green volt, aki máig hallatlanul népszerű egyenességével, elkötelezettségével.
Később egy-egy előadó rövidebb ideig reflektorfénybe került, vagy egy dal hirtelen népszerű lett, de a következő nagy formátumú előadó Chris Tomlin lett. Sokszor halljuk a kenet szót, melyet többnyire arra használunk, amikor Isten ad egy pluszt egy bizonyos szolgálatra valakinek. Tomlin ilyet kapott a dicsőítésre. Mások is dicsőítettek mondjuk egy Passion konferencián, de amikor ő elkezdett énekelni, az más kategória volt.
Az utóbbi években pedig a Jesus Culture mozgatta meg a dicsőítés közegét.
Ausztráliában ugye ismerjük a Hillsongot, ahol az évek során a különböző dicsőítésvezetők adták egymásnak a stafétabotot. Itt egy közegen belül a személyek hoztak új színt.
Angliában egymás utáni szellemi hullámokat figyelhetünk meg, és mindegyiknek volt egy ismert énekese. Graham Kendrick, Noel Richards, Matt Redman, a Delirious?, Tim Hughes a legismertebbek, és a sor biztosan folytatódni fog. Matt Redman és Martin Smith pályája folyamatos ívet húz, ők korszakos előadók. Ugyanakkor egy angliai kiadó a kilencvenes években meghirdetett egy lehetőséget, hogy bárki küldhet nekik éneket. Olyan sokan mozdultak be, hogy a kiválogatás után is hat albumnyi dal került kiadásra. Ezeket helyi közösségekben, ottani szerzők írták, és az adott gyülekezet bizonyára nagy örömmel énekelte ezeket a szerzeményeket.
Nálunk Sillye Jenő és Pintér Béla a két legmeghatározóbb szerző és előadó. Látszik, hogy Isten mekkora tehetséget adott nekik, s nagy örömünkre, és sokak áldásaként hűségesek küldetésükben. Példájuk, alkotói pályájuk biztatás mindannyiunknak. Mindenhol vannak előadók, akik egyes generációkban az élre állnak, és viszik a zászlót. Ám a sokak által ismert énekesek mögött ott állnak azok, akik egy felekezetben, egy helységben végzik hűségesen szolgálatukat. Ott is voltak, vannak meghatározó művészek, akik abban a közegben minták – zeneileg és odaadásban is.
Mindegy milyen szinten játszunk, csak azt, amink van, használjuk. Ez igaz minden tehetségre, adottságra is, akár szervező valaki vagy szociális munkás vagy egy átlagos templomba járó illető, aki igyekszik helytállni, és jól teljesíteni munkahelyén és családjában is. Aki zenél, az többekre van hatással, és ennek a mértékét Istenre kell bízni. Mi tegyük meg a mi részünket, fejlődjünk, tanuljunk, Isten pedig a nekünk legjobb időzítéssel nyit majd meg kapukat, amiken bátran be kell mennünk. Ahogyan Simone Weil találóan fogalmazott:
„Nem az a gondom, hogy magamra legyen gondom. Az a gondom, hogy Istenre legyen gondom. Az pedig Isten dolga, hogy rám gondja legyen.”
Ebben minden előadónak biztosnak kell lennie, hogy Istennek gondja van rá. Ez életünk legnagyobb halmaza, maradjunk mindig benne.
