Az élet legtöbb helyzetére igaz, hogy lehetne jobb, de rosszabb is. Az ezredforduló táján egy magyar missziós csapat vonattal ment Ukrajnába. Éjféltájt értek a határra, és a nyomtávkülönbség miatt sokáig kellett várakozniuk. Egy 14 év körüli fiú járta végig a fülkéket, és pénzt kéregetett az utasoktól. Később a csapat egyik tagjának be kellett mennie a váróterembe, meglátta őt, és elkezdtek beszélgetni. Krisztián apja munkanélküli lett, négyen voltak testvérek, és (talán) minden éjjel eljött a vonatra. Amit kapott, hazavitte, és így tudtak megélni. Utána ment iskolába. Máig emlékezetes maradt az a mély fáradtság, ami ennek a kis hősnek a szeme mélyén volt.

A BRAINS együttes találóan fogalmazott, a Nem hinnéd el című dalban:

„Nem hinnéd el
Hányféle élet juthatott volna
Ami neked a legrosszabb éved
Másnak ajándék volna”

A megelégedettség nagy kincs, mivel az elégedetlenség nagyon sokszor és ravaszul jelentkezik. Azt gondolnánk, hogy ha ez vagy az meglenne vagy meglesz, akkor megnyugszunk, megállapodunk, egyensúlyba kerülünk.

Alapvetőként igaz, hogy amennyiben egy mulandóba kapaszkodunk, akkor az mulandó biztonságot fog tudni adni. Lehet nyugtalankodni, de lehetőség van elégedettnek is lenni. Az egyik dolog, ami be tud kavarni, a „mi lett volna, ha?” illetve a „miért úgy?”, vagyis magunk vagy mások rossz döntései. A múlttal nem szabad így foglalkozni, mert megrontja a jelent.

A másik megzavarni tudó jelenség, az összehasonlítás. Te mennyit kaptál, ő mire jutott, pedig, viszont, soha, mindig, mégis, bezzeg, méltánytalan, nem igazságos… – ilyen szavak keringenek, de ez az út bevisz minket a susnyásba. Mauglit figyelmeztette a kobra, hogy hagyja ott a drágaköves lándzsát a barlang mélyén, mert ha kihozza, csak baj lesz belőle. Úgy is történt, s miután többen meghaltak, hogy megszerezzék, visszavitte. Mindannyiunknak megvannak a maga lándzsái, amelyeket nem szabad kihozni. A kinézet látszólagos nyerteseinek, a szép nőknek például azért nehéz, mert amelyik területen tehetségesek, ott nem veszik komolyan őket, féltékenyek rájuk, és nem becsülik értékes képességeiket. És hányan irigylik őket!

Aki lejjebb van bármilyen szempont létráján, az úgy gondolja, hogy feljebb érve jobb lesz – ám ez nincs így. Létrából mindössze egy van, amin egyre feljebb, egyre jobb lesz: a Jákóbé. Pál apostol előkelő nevelést kapott, majd a világ söpredéke lett. Azt írta, hogy tud bővölködni és szűkölködni, is, mert MEGTANULTA, hogy minden körülmény között elégedett legyen. Úgy tűnik, ez egy tanulási folyamat. Dávidot többször is centik választották el attól, hogy a király elfogja, és kivégezze. Amikor később bajba jutott, visszaemlékezett arra, hogy hányszor mentette meg őt Isten, és ez reményt és erőt adott neki.

Ez egy kulcsfontosságú elem: viszonyítani a jelen nehézségeit a valaha volt legnehezebb helyzetünkhöz. Amikor az elviselhetetlen és a kibírhatatlan állapotok közé jut (néha tartósan) az életünk, akkor felidézhetjük korábbi szoros helyzeteinket. Ahhoz képest, hogy itt maradhattunk az életnek ezen a felén, minden ajándék. A keresztünk pont olyan nehéz, amilyet képesek vagyunk vinni úgy, hogy segítséget kérünk hozzá fentről. Közben pedig változunk.

Kétféle elégedetlenség viszont jó, ha van. Az egyik, amikor érezzük, hogy valamilyen teher a gonosztól van. Ez ellen küzdeni kell, és keresni kell az erőt, mely által az a rossz eltávolítható. A másik elégedetlenség, ami jó, az a többre, jobbra való törekvés. Amikor látjuk, hogy általunk jobb és szebb lehet a világ, több szeretet, tisztaság vagy megoldás kerülhet az emberekhez. Edison és Tesla találmányok százaival segítettek bennünket, George Muller és Böjte Csaba észrevette az árvákat, Wallenberg és Sztehlo Gábor is nemes úton jártak. Salamon király anno a legokosabb ember volt a földön. Kipróbálta a bölcsességet – fárasztónak találta. Kipróbálta az élvezeteket – hiábavalónak tartotta. Nála ez volt a megelégedettség:

„A dolognak summája, mindezeket hallván ez: az Istent féljed, és az ő parancsolatait megtartsd, mert ez az embernek a fő dolga!”

Prédikátor 12,15