Nem sokkal feltámadása után Jézus megjelent követőinek, és kijelentette: „…erőt kaptok, amikor a Szentlélek eljön rátok, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában és a föld legvégső határáig.” (ApCsel 1,8) Erőteljes bizonyságtétel. Ez Jézus szándéka az egyházzal.
Ez az erőteljes tanúságtétel megmutatja a világnak, milyenek is az átformált életek. Nem tökéletesek ugyan, de bizonyságot tesznek arról, mi minden lehetséges, ha Jézus áll az életünk középpontjában. Mi volt az újszövetségi gyülekezetben a leghatalmasabb csoda? Ha visszagondolunk az egyház első napjaira, mit tekintünk a legjelentősebb pillanatnak? Gondolatban pörgessük végig Az apostolok cselekedetei című könyvet, és gondoljunk a legnagyszerűbb eseményekre:
Ezek mind fantasztikus és csodás események. Senkit sem hibáztatnék, ha ezek közül említené valamelyiket mint az újszövetségi egyház történetének legnagyszerűbb eseményét, de nem értenék egyet vele. Akármilyen megdöbbentőek is ezek, úgy érzem, van egy, amely még ezeknél is nagyobb. Gyakran elsiklunk fölötte, könnyen figyelmen kívül hagyjuk, pedig elképesztően lenyűgöző. Hogy mi volt ez a hatalmas esemény? Az egység. A gyülekezet tagjai szerették egymást, és ezért tudták bámulatos módon bemutatni Isten kegyelmét a világnak.
„Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. Vagyonukat és birtokaikat eladogatták, és szétosztogatták mindenkinek, amint kinek-kinek szüksége volt. Mindennap kitartóan, egy szívvel-lélekkel összegyűltek a templomban, és házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesedve az eledelben, Istent dicsőítve és az egész nép előtt kedvességet találva. Az Úr pedig naponta szaporította a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” (2,44–47)
Jézus Krisztus gyülekezetének az alapító tagjai olyan zsidók voltak, akik az eredeti, zsidó pünkösd megünneplésére mentek Jeruzsálembe. „Akik azért örömmel fogadták szavát, megkeresztelkedtek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk.” (2,41)
A gyülekezet robbanásszerű növekedésnek indult. A taglétszám egyik napról a másikra nulláról háromezerre duzzadt! „Az Úr pedig naponta szaporította a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” (2,47) Minden alkalmon új arcok tűntek fel. Minden istentiszteleten voltak új tagok. Az első jeruzsálemi gyülekezeti terem zsúfolásig megtelt. Erőtől duzzadó közösség volt.
És milyen sokszínű! Különböző helyekről jöttek; voltak köztük pártusok, médek, elámiták; olyanok, akik Mezopotámiában, Júdeában, Kappadóciában, Pontuszban, Ázsiában, Frígiában, Pamfíliában, Egyiptomban és Líbia Ciréné közelében található tartományaiban éltek; voltak rómaiak (mind zsidók, mind zsidó hitre tért pogányok), krétaiak és arabok (2,8–11).
Tizenöt különféle régiót képviseltek! A pártusok keletről jöttek. Az egyiptomiak délről. A rómaiak északról. Eltérő volt a kultúrájuk, és különböző nyelveket beszéltek; más-más ételeket ettek. Azért jöttek, hogy részt vegyenek a zsidó pünkösd ünnepén, aztán ott maradtak, hogy a gyülekezet részévé váljanak.
A gyülekezet rövid időn belül olyan nagyra nőtt, hogy már mintegy húszezer férfi, nő és gyermek alkotta (4,4).
Hogy mi volt a gyülekezet stratégiája? Nem volt épületük. Nem csatlakoztak semmilyen felekezethez. Nem olvasunk költségvetésről vagy programról. Mi tette lehetővé, hogy növekedjenek számban, és mélyüljön a hitük? Egyszerű: „…állhatatosan kitartottak az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.” (2,42)
Az „állhatatosan kitartottak” azt jelenti, hogy szilárd eltökéltséggel tették. Szilárdan eltökélték, hogy növekedni fognak négy területen: „az apostolok tudományában” (vagyis a tanításban), a közösségben, a kenyér megtörésében (ez valószínűleg az úrvacsorát jelentette) és az imádkozásban. Ezek közül hármat másokkal együtt kell végezni. Imádkozni lehet egyedül is, de a tanításhoz, a kenyértöréshez és a közösség gyakorlásához szükség van másokra is. A gyülekezet odaszánta magát ennek a közösségnek a kialakítására.
Vajon ma is hasznát venné a világ az ilyen közösségnek?
Minden kontinensen dúlnak a konfliktusok. Utcáinkon magány leskelődik. Szomszédok élnek úgy egymás mellett, hogy egy szót sem szólnak egymáshoz. Világunk közösségre éhezik.
Isten az egyházon keresztül akarja ezt az éhséget csillapítani. A gyülekezet a megmentett bűnösök közössége. Nincs anyagi követelmény. Nincs műveltségi követelmény. Aki Istent Atyjának és Jézust Megváltójának hívja, azt én testvéremnek nevezem, és pont.
Mi:
„…egy test vagyunk Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai vagyunk.”
Róm 12,5
Feladatunk pedig:
Mi történne, ha komolyan vennénk ezeket a verseket? Mi lenne, ha valóban elköteleznénk magunkat egymás iránt?
Sok éven át minden nagypénteken hirdettem az igét egy közeli episzkopális gyülekezetben. Egy alkalommal együtt szolgáltam a nyugat-texasi egyházmegye püspökével. Ő palástot viselt, és nagy aranykereszt lógott a nyakában. Én a gyülekezeti hátterem miatt nem igazán rajongok a vallásos ékszereket viselő igehirdetőkért, így aztán cseppet sem voltam lenyűgözve. Sőt, bevallom, egy kis ítélkezés is volt bennem.
Ám ahogy a püspök elmondta az aranykeresztje történetét, kezdett megváltozni a hozzáállásom. Ahhoz, hogy püspök legyen, ott kellett hagynia korábbi közösségét, a St. Mark’s Episcopal gyülekezetet, ahol nagyon szerették. Az emberek megpróbálták rábeszélni, hogy maradjon, de ő úgy érezte, Isten akarata, hogy távozzon. Ekkor a tagok úgy fejezték ki hálájukat, hogy ezt a keresztet csináltatták neki. Kétszáznegyvenkét család hozott tört aranyat; ezeket a darabokat összeolvasztották és eggyé kovácsolták. Volt benne özvegyek jegygyűrűje. Három, korábban elvált, majd kibékült házaspár egy-egy pár jegygyűrűt adott bele. A püspök egyik barátja egy agglegény volt, akit néhány nappal az esküvő előtt hagyott faképnél „élete szerelme”; ő a gyűrűvel, amelyet menyasszonya ujjára húzott volna, az elveszített szerelem fájdalmát adta át. Bekerült a keresztbe egy egyetemi pecsétgyűrű és egy püspöktárs szájából a híd. Egy anya aranygyöngyöket adományozott. Négyéves kisfia a komódon talált rájuk, játéknak nézte és tönkretette őket. A kicsi nem sokkal később balesetben meghalt. Az anya egy nappal a kisfia hetedik születésnapja előtt adta oda ezeket.
Kétszáznegyvenkét történet ünnepekről és szívfájdalmakról. Békességről és bánatról. Összekovácsolódva azonban Krisztus keresztjét ábrázolják ki.
Ami szó szerint megtörtént a püspök keresztjével, az lelki értelemben megtörténik minden gyülekezetben, amelyik odaszánja magát a közösségre. Hogyha történetem összefonódik másokéval, kiformálódik a kereszt. Amikor egy kéz rákulcsolódik egy másikra a kórházban, a kereszt emelkedik a magasba. Amikor egy konzervatív képes szeretni egy liberálist, amikor egy angolszász származású megért egy spanyol ajkút; amikor a vidéki ember és a környezetvédő egymás mellé áll az úrvacsora asztalánál, a kereszt emelkedik a magasba.
Ha Jézus áll a gyülekezet középpontjában, akkor:
Ezt mutatta be az első gyülekezet. Azok a korai hívők erőteljes bizonyságot tettek arról, hogy mi minden lehetséges Jézusban. Ugyanez a lehetőség ma is elérhető számunkra. Bárcsak arra törekednénk Jézus példája nyomán és a Szentlélek erejével, hogy az ő életükhöz igazítsuk a miénket!
Max Lucado
