Egy 20 éves utazás indulása

A rendszerváltozás után, a ’90-es évek vége felé a keresztény dicsőítő zene egy korábban elképzelhetetlen korszakát élte Magyarországon. Immár szabad volt hirdetni az Örömhírt, már megszólalhatott a keresztény bizonyságtétel szóban és zenében szekuláris helyszíneken is – utcákon, köztereken, művelődési házakban és csarnokokban. Ezzel az új lehetőséggel sokan éltek, így mi is – elsősorban Csiszér Lacival és Prazsák Lacival – nyakunkba vettük az országot, és amerre mentünk, nem szégyelltük, hanem hirdettük az evangéliumot.

Ekkoriban került a kezembe videón egy 1997- es koncert felvétele, melyet a Wembley Stadionban szerveztek. Először azt hittem, hogy rosszul látok! Ebben a legendás stadionban, ahol a legjelentősebb futballmeccseket játszották, korábban csak olyan hírességek álltak a színpadon, mint a Queen, a U2 vagy a Rolling Stones. De ezen a felvételen egyszerű, névtelen keresztény zenekarok játszottak a telt házas stadion közönsége előtt, változatos zenei stílusban, pörgő, élvezetes lüktetéssel kitöltve majdnem egy egész napot.

Ahogy néztem a felvételt, s a fellépők egymásnak adták a mikrofont, rögtön egy olyan gondolat kerített hatalmába, hogy „eddig volt valamilyen elképzelésünk erről a műfajról, de most egy olyan példát látok, amilyenről álmodni sem mertem volna”. Feltámadt bennem a vágy, hogy tegyek valamit azért, hogy ehhez hasonló kis hazánkban is megvalósulhasson. Megragadó volt, ahogy Noel Richards – aki olyan meghatározó dalokat írt, mint például a „Hősök jönnek és eltűnnek” (Champion of the World) –, alázattal és szerénységgel Istennek akart dicsőséget adni, s közel ötvenezer ember előtt hitelesen tett bizonyságot az Ő országáról.

Akkora nagy nagy hatással volt rám mindez, hogy keresni kezdtem, mi lehet Isten terve ezzel. Elhatároztam, hogy megkeresem Noelt. Vágyammá és célommá vált, hogy találkozhassak legalább egy kávéra vele – Londonban vagy másutt –, és elmondja nekem, hogy mi ez az egész és hogyan jött létre. Persze ez igencsak esélytelen álom volt. Egyrészt egyetlen kapcsolatom nem volt Angliában, nem ismertem senkit, aki össze tudott volna kötni vele. Másrészt, ha lett is volna valaki, akin keresztül eljuthatok hozzá, elképzelhetetlennek tűnt, hogy Noel szóba áll néhány lelkes kelet-európai fiatallal. Természetesen imádkoztunk, hogy ha Istennek van ezzel terve, akkor mutasson utat ebben.

Néhány héttel később aztán Noel teljesen váratlanul bejelentkezett Magyarországon azzal, hogy olyan srácokat keres, akikkel megoszthatja a szívében lévő dolgokat, mert úgy érzi, hogy Budapesten is el fognak indulni ilyen dicsőítő alkalmak, és akár a stadionig is eljuthat ez az egész. Ez egyszerűen teljesen hihetetlenül hangzott! Az pedig még inkább, hogy kiderült, hogy Noel pontosan velem egy időben visszanézte a Wembley-alkalom felvételét. Ebben, amikor a Champion of the World dalt énekelték, feltűnt neki, hogy valaki egy magyar zászlót emelt fel Hungary felirattal, miközben egyetlen más nemzet zászlója sem látszott. Ekkor úgy érezte, hogy ezen keresztül Isten üzenni akart neki, és ezért jött Magyarországra. Mindez szinte felfoghatatlan volt, meglátni azt, hogy Isten milyen csodálatosan működik: megérint bennünket valami, álmodozni kezdünk Isten előtt, Ő pedig Noelt hozzánk küldi!

Noel alázatos szívű szolgálóként jelent meg közöttünk. Bár sikerei alapján a legnagyobb angol zenekarokkal lehetne együtt emlegetni, ő mégis úgy jött hozzánk, mint egy testvér, aki segíteni akart nekünk, hogy Magyarországon is elrajtolhasson valami. Ez egy pecsét volt az indulásunkon. Két évig tartott, mire megálmodtuk, hogy mivel fogunk kezdeni. Noel is azt javasolta, hogy kisebb lépésekkel induljunk el a nagy cél felé: megtölteni a stadiont Jézust imádó emberekkel. Az első dicsőítő alkalmat Prazsák Lacival közösen terveztük meg, aki a mai napig a barátom és a munkatársam ebben a szolgálatban, s vele azóta is együtt imádkozunk, hogy beteljesedjen az a vízió, ami felé haladunk.

Az első alkalom a „Dicsérettel jövünk eléd” címet viselő rendezvény volt 1998-ban. Volt ugyan előtte több felvonulás, ahol a különböző keresztény felekezetekből nagyon sokan megmozdultak, és rendszerint ezeken is volt színpad és dicsőítés, de olyan rendezvény, ahol kizárólag azért jöttek volna össze emberek vasárnap délután öttől tízig, hogy az Urat magasztalják, nos, ilyen nem volt még korábban. Eredetileg úgy számoltunk, hogy kb. öt-hatszáz résztvevője lesz az alkalomnak, de végül legalább kétezren voltunk és alig fértünk el a helyszínen. A mai napig nem tudom, hogy honnan kerültek oda az emberek, akik tömött sorokban áramlottak befelé. Akkoriban nemvolt Facebook, nem volt hírlevelünk, semmink sem volt. Volt egy barátom, aki akkor elmondta, hogy ahogyan jött lefelé a Rózsadombról, már egy kilométerre a helyszíntől azt érezte, hogy a Szentlélek betöltötte és átjárta, s hogy itt valami rendkívüli dolog történik.

Ez a rendezvény olyan volt számunkra, mint egy ugródeszka, aminél azt éreztük, hogy valahogy el tudtuk találni Isten szívének valamilyen húrját, amit megpendített a mi erőfeszítésünk, és az imáink meghallgatásra találtak. Ekkor és itt kezdtük el megtervezni, hogy megyünk tovább.

Ezután 2000-ben volt egy általunk szervezett szilveszteri alkalom, ahol történt egy lényeges epizód. Hatvan lelkész, vezető és pásztor volt együtt, és úgy éreztük, hogy ki kell fejeznünk az egységünket jelképesen is egymás felé. Ezért felépítettünk egy falat dobozokból, amelyekre mindenféle ördögi, széthúzó szavakat írtunk, olyanokat, amelyek az egység ellen vannak. Kezdve a pletykától, a másik lebecsülésén át a viszályig, s mindent, ami rossz előfordulhat. Éjfélkor azután leromboltuk ezt a szimbolikus falat, és ahogy ledőltek ezek a dobozok, és ott ugráltunk rajtuk, átéltük, hogy igen, győzni tud a jó a rossz fölött, és a keresztények meg tudják látni egymásban az értékeket, meg tudják becsülni egymást.

Ezen az alkalmon született meg a gondolat, hogy fussunk neki 2000. június 10-én egy nagy Ez az a nap!-nak, és a felvonulás végén legyen egy nagy dicsőítő alkalom a Tabánban. Ezen a szilveszteri alkalmon úgy éreztük, hogy ebben a gondolatban Isten kijelentette magát, hogy ezt az elképzelésünket nem csupán támogatja, de azonosul is vele. Valóban ezt láthattuk meg nyáron abból, hogy tömegével jöttek az emberek. Mi előzetesen ezerötszáz–kétezer emberre számítottunk, de végül 25 ezren jöttek el. Ezt követően havonként összeült a csapatunk, és 50–60 vezető, pásztor együtt imádkozott azért, hogy Budapestet Isten látogassa meg természetfeletti módon, mert ez volt a víziónk.

Az Ez az a nap! rendezvények mindig három alappilléren nyugszanak: ezek a közös dicsőítés és az imádat, ami Istennek szól; az ima a nemzetünkért, amit soha nem hagytunk ki; és végül az evangélium hirdetése, hogy az emberek hitre jussanak, illetve a megfáradt keresztények vagy éppen a hitükben alvók új lendületet kapjanak. 2000-ben eldöntöttük, hogy évről évre igyekszünk továbblépni, hogy egykor eljussunk a Népstadionig, és azt töltsük meg az Úr Jézust dicsőítő emberekkel. Az újjáépült Népstadion ma Puskás Aréna néven nyílt újra. Ez az utazás tehát már több mint 20 éve tart sok-sok fantasztikus élménnyel és eseménnyel.