Mi a legnagyobb akadálya számodra az imádkozásnak? Mi tart vissza? Mindenféle választ hallottunk már az ilyen kérdésekre. Néhányan azt mondják, hogy nincs elég idejük. Mások azt, hogy nincsenek meggyőződve arról, hogy az ima működik. És vannak olyanok is, akik attól félnek, hogy bosszantják Istent, ha életük apró-cseprő részleteiről beszélnek vele.

Ezek közül azonban egyik sem a leggyakoribb probléma, amellyel szembesülünk. A legfőbb akadály – még azok körében is, akik egész életüket a gyülekezetben töltötték – az, hogy nem igazán tudjuk, hogyan kell imádkozni. Nem gondoljuk, hogy eléggé szentnek hangzunk. Aggódunk, hogy nem fogjuk jól csinálni, vagy hogy rossz dolgot fogunk kérni. Esetleg nem tudjuk, hol kezdjük.

Uram, segíts!

Az „Uram, segíts rajtam” ima az egyetlen ima, amelyre mindannyiunknak szüksége van. Minden helyzetben működik. És ez az fohász egyidős a Bibliával. Dávid király is így imádkozott, amikor ellenségei megtámadták, és az élete forgott kockán. „Istenem, ments meg engem, URam, siess segítségemre!” (Zsoltárok 70:2). Ezt mondta egy kánaáni asszony – egy idegen -, amikor a lánya beteg volt. Bár a tanítványok megpróbálták elzavarni, az asszony mégis odament és letérdelt Jézus elé. „Uram, segíts rajtam!” – imádkozott (Máté 15:25). Ezt kérdezte egy kétségbeesett apa, miközben nézte, ahogy démonoktól megszállt fia a földön hempereg, és habzik a szája. „Ha valamit tehetsz, légy segítségünkre, könyörülj rajtunk!” (Márk 9:22)

Minden ilyen esetben – és még számtalan más helyzetben a történelem során – Isten meghallgatta a kiáltást és cselekedett. Ezek az imák nem voltak díszesek. Az emberek sem voltak azok. Dávid barlangokban bujkált, nem pedig trónon ült. A kánaáni anya idegesítette a tanítványokat a kérésével. És a megszállott fiú apja? Azt sem tudta, hogy az ima működik-e: „Segíts!” – kiáltotta. „Hiszek! Segíts a hitetlenségemen!” (Márk 9:24)

Miért működik ez az egyszerű, „Uram, segíts rajtam” ima?

Először is, maga az imádság – szívünk és elménk a Mindenható felé fordítása – Isten jelenlétébe visz bennünket, oda, ahol a Zsoltárok 16:11 szerint az öröm teljessége van.

Másodszor, az imát az „Úr” szóval kezdeni olyan, mintha dicsérettel kezdenénk. Dióhéjban azt mondja, hogy Ő az Isten… és mi nem vagyunk azok. Őt azonosítjuk minden áldás és gondviselés forrásaként. Azt mondjuk, hogy Ő az, akinek hatalma van arra, hogy hatással legyen az életünkre. Ahogyan egy földi király vagy uralkodó elé is a megfelelő hozzáállással lépnénk, úgy a mi helyünk – és Isten helyének – megállapítása a legjobb kiindulópont.

Harmadszor (és talán a legfontosabb), óriási hibát követünk el, amikor azt gondoljuk, hogy össze kell szednünk magunkat, rendbe kell hoznunk magunkat vagy erősnek kell lennünk ha azt akarjuk, hogy Isten meghallgassa kérésünket. Úgy érezzük, hogy ha Istentől segítséget kérünk, akkor jobb, ha olyan helyzetben vagyunk, hogy megérdemeljük. Semmi sem állhatna távolabb az igazságtól!

Isten kegyelmének mágnese

A mi gyengeségünk az, ami vonzza Isten figyelmét. „Isten a kevélyeknek ellenáll”, mondja a Jakab 4:6, „de az alázatosoknak kegyelmet ad”. Segélykiáltásunk mágnesként hat az Ő kegyelmére! Az Ő ereje – mondja nekünk a 2Korinthus 12:9 – tökéletessé válik a gyengeségben. Ez az, ahol Isten Lelke ragyog!

Ezért ne fogjuk vissza magunkat, amikor az imádságról van szó, függetlenül attól, hogy mennyire alkalmatlannak érezzük magunkat. Mondjuk el Istennek, mire van szükségünk – mitől félünk, mi miatt aggódunk, mi miatt gondoljuk, hogy nem vagyunk képesek a feladatra – anélkül, hogy attól tartanánk, hogy idegesítjük őt, vagy hogy rosszat kérünk. Isten azt akarja, hogy szóljunk hozzá, hogy gondoskodni tudjon rólunk. Minden helyzetben.

Nincs olyan szükségünk, amire Isten ne gondolt volna már, és amiről ne gondoskodott volna az Igében. Hasonlóképpen, nincs egyetlen olyan szükségünk sem – a kapcsolatainkban, a munkánkban, a fizikai létünkben vagy bármi másban -, amelyet Isten ne látott volna már előre és ne gondoskodott volna róla a jellemében.

  • Ő a mi gyógyítónk: „URam, Istenem, hozzád kiáltottam, és meggyógyítottál engem.” (Zsoltárok 30:3)
  • Ő a mi védelmezőnk: „Erőm és pajzsom az ÚR, benne bízik szívem. Ő megsegített, ezért vidám a szívem, és énekelve adok neki hálát.” (Zsoltárok 28:7)
  • Ő a mi tanácsadónk: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” (János 14:26)
  • Ő a mi segítőnk minden helyzetben – még akkor is, ha csak arra van szükségünk, hogy tudjuk, mit mondjunk! (Lásd például a 2Mózes 4:12-t és a Lukács 12:12-t.)

Isten lehajol meghallgatni

Mindezek a tulajdonságok, és még számtalan más jellemvonás, Isten természetének olyan aspektusai, amelyeket szeretné, hogy felfedezzünk, és amelyekre imádkozás közben hivatkozzunk. „Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít” – írja Pál – „mivel ti is segítségünkre vagytok az értünk mondott könyörgéssel” (2Korinthus 1:10). Nyilvánvaló, hogy Isten azt akarja, hogy társuljunk vele – hogy segítsünk a mentőakcióban – akár magunknak, akár másnak van szükségünk rá. És még akkor is, amikor túl fáradtnak, ijedtnek vagy csüggedtnek érezzük magunkat ahhoz, hogy szavakba öntsük gondolatainkat – amikor imádkozni szeretnénk, de nem tudjuk, hogyan -, akkor is segít nekünk:„Segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön” – ígéri a Róma 8:26. „Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal”.

Tehát ne fogjuk vissza magunkat. Kérjük Istentől a segítséget, és bízzunk abban, hogy válaszol. Csatlakozzunk a zsoltároshoz, és mondjuk ki: „Szeretem az URat, mert meghallgatja könyörgésem szavát. Felém fordította fülét, ezért őt hívom segítségül, amíg csak élek.” (Zsoltárok 116:1-2)

Isten lehajol, hogy meghallgasson. Vágyik arra, hogy válaszoljon. Nekünk csak annyit kell mondanunk: „Segíts!”

Forrás: Crosswalk