Sokszor hallani ezt a mondatot: „Ma nem kaptam semmit az istentiszteleten/dicsőítésen.” Talán te is kimondtad már. Mögötte azonban egy téves gondolat húzódik meg: hogy az alkalom elsősorban azért van, hogy mi kapjunk valamit. Valamilyen lelki élményt, megerősítést vagy épp békességet. És bár ezek Isten ajándékai lehetnek, a Biblia szerint az imádat célja soha nem az, hogy mi jól érezzük magunkat, hanem hogy Istent magasztaljuk.

Pál apostol a Róma 11:36-ban így fogalmaz: „általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké.” Ez az igevers egyértelművé teszi: a dicsőítés iránya mindig felfelé mutat, Isten felé. Nem mi vagyunk a középpontban, hanem Ő, aki megalkotott, megváltott és megtart bennünket. Amikor a saját érzéseinkre, ízlésünkre, zenei preferenciánkra helyezzük a hangsúlyt, akkor tulajdonképpen magunkat ültetjük arra a trónra, ami kizárólag Istené.

A Jelenések könyvében látjuk, ahogy az angyalok és a vének leborulnak a trón előtt, és dicsőítik az Urat szüntelen. Senki nem azt kérdezi, milyen dal szól, vagy hogy megérintette-e őket az élmény. Minden tekintet Isten dicsőségére irányul. A Zsoltárok is újra és újra arra hívnak, hogy „adjatok dicsőséget az Úr nevének”, „magasztaljátok az Urat, mert jó.” Ez nem fogyasztói szemlélet, hanem szövetségi látásmód: Isten szeretete és szentsége hív bennünket, mi pedig imádatban felelünk rá.

Ha a dicsőítést koncertkritikaként értékeljük – tetszett-e a zene, elég lelkes volt-e a csapat, megérintett-e az ének – akkor valami elcsúszott. Az igazi kérdés nem az, hogy mi mit kaptunk, hanem az, hogy Isten megkapta-e a Neki járó dicsőséget. A dicsőítés nem szórakoztatás, hanem áldozat: „vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát mindenkor” – mondja a Zsidókhoz írt levél 13:15. Ez a kifejezés, az áldozat, megmutatja, hogy a dicsőítésben mi adunk, és nem elsősorban kapunk.

Ez persze nem jelenti azt, hogy Isten jelenléte ne érinthetne meg bennünket. Sőt, gyakran épp a legmélyebb imádat közben tapasztaljuk meg leginkább az Ő békességét és szeretetét. De ez mellékhatás, nem cél. A cél maga Isten dicsőítése.

A dicsőítésben nem nézők vagyunk, hanem résztvevők. Nem egy zenekart hallgatunk, hanem közösen Isten trónja elé járulunk. Amikor ez történik, valami csodálatos dolog megy végbe: Isten népe egy szívvel és egy lélekkel hirdeti, hogy Ő a király, és egyedül Ő méltó minden dicsőségre.