Egyszer egy dicsőítő csapat külön összejött hétköznap este imádni az Urat. Nem próbálni, hanem kipróbálni esetleg új kifejezési formákat. Egy szép hangú lány elénekelt egy éneket, és ekkor az alkalom vezetője megkérte, hogy most énekelje el úgy, hogy a szöveg minden szavát gondolja át, minden szó menjen át rajta. Óriási különbség volt a két változat között. Szinte kinyílt a dal, amikor belehelyezte magát, és úgy énekelte. Igazából minden dicsőítésnél így kellene lennie, de a rutin, a megszokás elszürkítheti az énekek jelentését.

A dicsőítők és az át-menet
Az énekeket lehet rutinból, felületesen énekelni, de átélve, a szívünkből is.

Négy oldal találkozik a dicsőítésnél, és ebből alakul ki az, amit átélünk. Az, aki írta az éneket, az, aki elénekli, az, akinek/akiről szól valamint a közösség tagjai. A tudatosságról már volt szó az egyik írásban, és a későbbiekben azokról is lesz, akiknek énekelünk. Most a szerző és az előadó viszonyát nézzük meg. Van egy (vagy több) szerző, aki megír egy bizonyos éneket. Megfogalmazott, megértett, átélt valamit, és ezt dalba öntötte. A dicsőítésvezetőnek ezt kellene megjelenítenie, bevonva a közösség tagjait is. Ebben sokat segít az, ha az énekes minél nagyobb hányadát átéli annak, amit, amiről, akinek énekel.

Ezt különböző szintű azonosulással teheti meg. Ebben szerepet játszik az, hogy mennyire érzi magát biztonságban, mennyire él közel az Úrhoz, milyen átélései, hitbeli tapasztalatai vannak, és hogy mennyire tud érzelmileg mások előtt megnyílni. Keith Green például nagyon bele tudta magát élni az énekekbe. Érzed, hogy a lelkéből jönnek a sorok. Egyszer a stúdióban énekelte fel feleségének, Melodynak egy dalát. A There is a Redeemer nagyon személyes, bensőséges ének. Keith ezzel a dallal is belülről azonosult, és annyira elkezdett sírni, hogy csak sokadik próbálkozásra sikerült a felvétel.

Keith Green – There Is a Redeemer

Aki dicsőít, annak érdemes belehelyezkedni az énekbe, mert akkor át tudja adni azt, amit a szerző beleírt. Mint a híres színészek, akik annyira azonosulnak a verssel, amit szavalnak, a színpadi vagy filmbeli szerepükkel, hogy a néző a verset hallja, a karaktert látja, nem pedig azt, aki megformálja nekünk. Tudom, hogy Leonardo Di Caprio játszik a Véres Gyémántban, de visszagondolva, az átalakuló zsoldos személyisége maradt meg bennem.

Úgy énekelni, hogy átmennek rajtad a szavak, és csak azt énekled ki, amivel belül tudsz azonosulni, ez hasonló a prédikáláshoz. Egy híres bibliatanító azt mondta, hogy amit mond, az visszahat rá, rákérdez az ő életére is, és csak arról beszélhet, amit maga is megél. Ez így van a dicsőítőknél is. Meg lehet szokni a kliséket, még átélt kliséket is. Ám amikor az énekes lelkén át jut hozzánk az ének, akkor ott egy új dimenzió nyílik ki. A szerző szívéből, az énekes szívén át, az én szívembe jön a zene és a szöveg.

Nem könnyű felismerni a különbséget a felületes és az átélt éneklés között. Ha rájössz, hogy “csak” énekeltél eddig, akkor az nagyon tud fájni, még el is sírhatod magad. Ám utána virágba borul minden egyes dicsőítés, mert kinyílnak a dalok, és aki énekel, egy egész csokor élményt nyújt át minden alkalommal közösségének. Amikor például Jason Upton énekel, akkor érzed, hogy az belülről jön, a szöveteiből, és átjön a lelkén. Ezért van rád akkora hatással.

Jason Upton – Home to Me (Nálad otthon érzem magam)

A dal átélése – mint minden más – szintén egy tanulási folyamat.

Ha énekelsz, akkor azt éld át, mert így sokkal hatásosabban tudod – magaddal együtt – Isten közelébe segíteni a többieket. És ez lenne a lényeg.

Szólj hozzá te is!