Isten békessége a vihar közepén
Nem az a kérdés, hogy lesznek-e viharok az életünkben, hanem hogy kivel éljük túl őket.
Nem az a kérdés, hogy lesznek-e viharok az életünkben, hanem hogy kivel éljük túl őket.
Vannak napok, amikor a lelkünkben dúló háború hangja elnyom minden más zajt. A kívülről nézve békés ember belsejében olykor csaták zajlanak: kételyek, félelmek, aggodalmak, megbántások. Ezek a harcok nem látszanak, de kimerítenek. Nem ritka, hogy valaki úgy mosolyog, hogy belül darabokra hullik.
Ezért van olyan égető szükségünk arra a békességre, amelyet csak Isten adhat. Nem a világ békéjére, nem a pillanatnyi megnyugvásra, hanem arra a mély, megingathatatlan békére, amelyről Pál apostol így ír: „És az Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Filippi 4,7)
Ez a békesség nem a rossz körülmények hiánya, hanem Isten jelenlétének valósága. Nem akkor jön el, amikor minden problémánk megoldódik, hanem amikor a szívünk eljut oda, hogy a gondokat az Ő kezébe tegyük. Jézus nem azt ígérte, hogy mentes lesz az életünk a vihartól, hanem azt, hogy Ő velünk lesz a hajóban. Amikor a tanítványok rettegtek a vihar közepén, Jézus nem azonnal csillapította le a szelet, hanem előbb a szívüket szólította meg: „Miért féltek, kicsinyhitűek?” (Máté 8,26)
A félelem és a bizalom nem férnek meg egymás mellett. Amikor az aggodalom uralja a gondolatainkat, az szép lassan kiszorítja a hitet. De újra és újra dönthetünk úgy, hogy nem a félelmet, hanem az Urat választjuk. Emlékeztethetjük magunkat arra, hogy a legtöbb dolog, amitől tartunk, soha nem történik meg. Az ördög egyik kedvenc taktikája a „mi lenne, ha” kérdések suttogása. Ezek a kérdések nem a jövő valóságát tükrözik, hanem a jelen békéjét rabolják el.
Isten békessége mindennapi döntés gyümölcse. Újra és újra meg kell hoznunk azt a döntést, hogy Istenre bízzuk az irányítást. Sokszor úgy érezzük, kontrollálnunk kell az embereket, az eseményeket, még saját lelkünk állapotát is, de az igazi békesség akkor jön, amikor végre lemondunk az irányításról, és elismerjük: „Uram, nem bírom egyedül.”
Isten jósága megmutatkozik abban, amikor a próbák által formál bennünket. Minden nehézség hordozhat áldást, ha hajlandóak vagyunk bízni benne még akkor is, amikor nem értjük az utat. Dávid király a zsoltárokban hálaadással fordult Istenhez a harcok közepette, a barlangok sötétjében, üldöztetés és fájdalom között. Ilyen körülmények között írta: „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” (Zsoltár 103,2)
A béke nem a vihar elcsendesedése, hanem annak bizonyossága, hogy nem vagyunk egyedül. Amikor a szívünket az Ige fényébe helyezzük, az igazság elkezd dolgozni bennünk. Isten szava nem csak megnyugtat, hanem át is formál. Amikor imádkozunk kinyitjuk a lelkünk ajtaját, hogy Jézus beléphessen. Amikor hálát adunk, akkor megváltozik a látásunk: nem a hiányainkra, hanem az ajándékainkra tekintünk.
Ha úgy érzed, hogy túl sok benned a feszültség, a szorongás, a bizonytalanság tudd, hogy nem vagy ezzel egyedül. De a jó hír az, hogy nem is kell egyedül viselned. Isten békéje nem egy elérhetetlen eszmény, hanem egy megragadható valóság azok számára, akik hajlandóak letenni az irányítást, és átadni a szívüket annak, aki valóban uralni tudja a vihart.
Jézus nemcsak békét ad, hanem Ő maga a béke. És ahol Ő jelen van, ott a vihar is elcsendesedik.