Az élet tele van megoldandó helyzetekkel, és vagy a helyzetek győznek, vagy mi. Olyan is van, hogy eleinte ők, de fordítunk, ám előfordulhat, hogy jó kezdet után lefárasztanak a nehézségek, a körülmények, a beszólások vagy a nemtörténiksemmi.

Egy ismert üzletember azt írja a könyvében, hogy az üzleti siker sokszor azon múlik, hogy mennyire kitartó az ember. Jön egy akadály, vagy több, és könnyebbnek látszik felhagyni a próbálkozással, ám neki is lehet újból szaladni. Van a „mégis” típusú hozzáállás, és a „mégse” féle. Mégis, vagyis annak ellenére, hogy egyszer vagy többször nem sikerült, mert kudarcot vallottam. A mégse pedig pont az ellentéte, vagyis bár még nem csukódott be teljesen az ajtó, felhagyok a próbálkozással. Van, aki ahhoz szokott hozzá, hogy megpróbálja, és nagyon kevés mégse hatja meg, mert ő a mégis világában él. Erre a megpróbálós stílusra rá lehet szoktatni magunkat, és nagyon indokoltnak kell lennie a mégse elfogadásának, és legalább 5-6 mégis után lehet csak létjogosultsága.

Itt jön a képbe az úgyis, mégpedig két szempontból. Az egyik a tapasztalaté, hogy úgyis történik majd valami, ami sikerre segíti a mégist, csak ki kell tartani. A másik, hogy azért választom a mégist, mert úgyis számíthatok Isten segítségére. Úgyse figyel ide ránk – mondják némelyek, de mi tudjuk, hogy úgyis számíthatunk rá, és jól tesszük, ha mégse adjuk fel. Az úgyse, az eleve lemondó, az úgyis pedig ad esélyt, ezzel bekéredzkedik a valóságba, az pedig sokszor helyet ad neki. Pontosan annyi energiát igényel azt mondani, hogy mégis, mint azt, hogy mégse. Pont annyi betű az úgyis, mint az úgyse. Ám mennyire más pályát ír le az az időszak, ami ezután következik. A mégis és az úgyis a kimozdítás, a lendületbe hozás, az áttörés szavai.

Az ötletekből lesznek a megvalósuló projektek – mondják jobb helyeken, ezért mindig olyan légkört kell magunk körül kialakítani, ahol bárki szabadon elmondhatja a véleményét. Ez a gyülekezetekben kiemelten fontos, mert ide önkéntes alapon jönnek az emberek, és kell, hogy lehetőséget kapjanak annak (konstruktív) kifejezésére, hogy a szeretet és a szabadság ideális ötvözetét miképpen szeretnék megélni.

Egyszer a názáreti Mestert megkérte egy apa, hogy jöjjön el hozzájuk, mert súlyosan beteg a kislánya. (Ha volt már súlyosan beteg a kislányod vagy a kisfiad, akkor érzed is a helyzetet). Útközben érkezik valaki a hírrel, hogy meghalt a kislány, és: „ne fáraszd a Mestert”. Ám a Mester azonnal biztatja az apát, hogy ne féljen, csak higgyen, s odaérve, életre is kelti a lánykát. Ez a helyzet sokféle változatban előfordulhat a hit és a mindennapi élet vonatkozásában is. Amikor bizakodunk, amikor szeretnénk valami jót, tartalmasat, előrevivőt felépíteni, akkor jöhetnek hozzánk, és mondhatják, hogy már nincs értelme – ezért vagy azért. Amikor imádkozunk valamiért, és sokáig elhúzódik a válasz jötte, akkor ugyanez a javaslat érkezik, hogy hagyjunk fel a könyörgéssel. De Jézus örül, ha „fárasztjuk”, mert ezt arrafelé állhatatosságnak hívják. Ha „vak” vagy valamivel kapcsolatban, akkor addig kell „kiabálni”, amíg meg nem áll a Mester, és meg nem érinti a szemedet.

A belső álmainkról soha nem szabad lebeszélni hagyni magunkat, bármennyire is magányosak vagyunk, vagy távolinak tűnik, hogy abból egyáltalán lesz valami. Fáraszd a Mestert! Azt mondják, nem fog menni, mégis megpróbálom, és csak egyféle mégse létezik a szótáramban, hogy a kudarcok ellenére mégse állok le, és mégis nekivágok. Úgyse az viszi előre a világot, aki mégse hozzáállású, hanem aki úgyis belevág.

Mert maga Isten is ilyen. Hiába fordítunk hátat neki, mégse mond le rólunk, úgyis megpróbálja felhívni a figyelmünket, megállítani bennünket az örök sötétség felé vezető úton, mert annyira szeret bennünket, hogy a saját fiát hagyta meghalni értünk. Mert a szeretet a legkitartóbb a világon. Mégis, úgyis, újra, ismét, sokszor, többet, mindig – érted, értem, értünk.