Ezékiás és népe súlyos fenyegetésnek volt kitéve, de eddig a pontig Ezékiás nem tette meg azt, amit már rögtön az elején tennie kellett volna. Ahelyett, hogy közvetlenül Istenhez fordult volna, aki képes megmenteni, Egyiptommal igyekezett szövetségre lépni (Ézs 30,1–2; 36,4–6), sőt valószínűleg Babilonnal is. Csak akkor fordult kétségbeesve Istenhez, aki végig a kezében tartotta Júda jövőjét, amikor ezek a szövetségek kudarcot vallottak.

Ezékiás könyörgése, amelyet az Úrhoz intézett, nemcsak Isten természetére hivatkozott, hanem arra a tényre is, hogy Szanhérib kigúnyolta Istent (37,9–13). Megkérdőjelezte a Mindenható létezését és hatalmát. Az asszírok erőszakosan törtek előre, könyörtelenül és irgalmatlanul leigázva minden népet körülöttük, így győzelmet arattak e népek istenei fölött is. Győzelmeik alapján úgy vélték, hogy ők saját életük urai, ők határozzák meg az irányt és a sorsukat, és hogy senki – legyen az Isten vagy ember – nem állhat az útjukba.

Ezékiás azonban ezt jobban tudta. Annak ellenére, hogy korábban e világi szövetségeseket keresett, ezen a ponton tudatában volt annak, hogy az igazi csata egyedül az Úr kezében van. Isten prófétája révén válaszolt Ezékiásnak, és tudatta vele, hogy meg fogja védeni városát Asszíriával szemben – önmagáért és szolgájáért, Dávidért (37,33–37). Ez egy újabb emlékeztető arra, hogy Isten az ígéreteire alapozva megment; hogy még ebben a kilátástalan helyzetben, amikor egy kegyetlen hadsereg áll szemben népével, és amikor minden emberi számítás szerint esélytelenek, ő mégis valóra váltja korábban tett ígéreteit – hogy megmutassa dicsőségét.

Ezékiáshoz hasonlóan velünk is előfordulhat, hogy reménytelen helyzetben találjuk magunkat. Ezékiáshoz hasonlóan mi is egy legyőzhetetlen ellenséggel állunk szemben: a sötétség fejedelmével. Ez az igazi küzdelem minden küzdelem hátterében, és ez az ellenség áll minden ellenség mögött. Akár fölismerjük, akár nem, mindannyian részesei vagyunk ennek a hatalmas, kozmikus küzdelemnek, amely nem ér véget egészen Jézus visszatéréséig, amikor a végső ítéletet tartja.

Ezékiáshoz hasonlóan mi is hajlamosak vagyunk e világi szövetségesekben és fegyverekben bízni, de – ahogyan később Pál írja – mi ebben a küzdelemben nem úgy harcolunk, ahogyan a világ. Mi nem ennek a világnak a fegyvereit használjuk, hanem a lelki valóságban zajlik a küzdelmünk lelki fegyverekkel, és ennek során ebben a lelki térben rombolunk le erősségeket (2Kor 10,3–5). Mert a hívők számára a háború már győzelemmel eldőlt, de vannak még nehéz csaták. A keresztények végül meglátják, amint Jézus demonstrálja erejét azokkal szemben, akik Istent gúnyolják, ahogyan Isten is megmutatta hatalmát, kiállva Ezékiás mellett.