Az Énekek éneke 5. fejezetében Salamon visszább húzódott a lánytól, aki azonnal észrevette, hogy repedés támadt közöttük. Sírva próbálta visszahívni, de nem kapott választ. A két szerelmes érzelmeit a könyvben végigkísérve túlnyomórészt örömteli érzéseket láthatunk. Ez a fejezet azonban jelentős érzelmi váltást mutat: a nő szíve belemerül az elszakítottság és a bánat érzésébe, mert távol van tőle a szerelme.

Az ifjú menyasszony nincs egyedül ezekkel a súlyos érzésekkel. Jézus megmutatta, hogy ő is mély érzéseket képes átélni. Amikor annak a pásztornak az öröméről beszélt, aki megtalálja elveszett bárányát, igazából önmagáról szólt (Lk 15,5–6). Máskor hihetetlenül nagy szomorúságot érzett (Jn 11,35). Jézus egyik legérzelmesebb pillanatáról Márk számol be, amikor Jézus a Gecsemáné- kertben imádkozik közvetlenül az elfogatása előtt: „Szomorú az én lelkem mindhalálig.” (Mk 14,34)

Tudta, hogy a kereszt felé tart, hogy vállalja a halált az emberiség bűnéért, ezért szíve – az Énekek éneke nőalakjához hasonlóan – belemerült a szomorúságba. Jézus utolsó szavai, amelyeket Máté evangéliuma említ, ezek voltak: „»Elói, elói, lámá sabaktáni!« Azaz: »Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?«” (Mt 27,46) Minden múlt-, jelen- és jövőbeli bűn Jézusra terhelődött ebben a pillanatban, amikor fölkiáltott, és ekkor – az örökkévalóságban először – Jézus átélte az Istentől való elszakítottságot.

Fontos tudni, hogy Jézus Istentől való elszakítottsága csak átmeneti volt. Meghalt a kereszten, hogy elégtételt adjon a bűnért, majd a halál felett győztesen életre támadt föl (1Kor 15,55–56). Az Énekek énekében a szerelmesek egymástól való elszakítottsága ugyancsak időleges volt.

Ajtót nyitottam szerelmesemnek, de szerelmesem már megfordult, elment. Lelkem megindult beszédétől, azért kerestem őt, de nem találtam, kiáltottam, de nem válaszolt.

 ÉNEKEK ÉNEKE 5,6