Dávid egyszer egy barlangban rejtőzött el. Ebben a szorult és bizonytalan pillanatban Istenre bízta magát. Istenhez kiáltott azzal a bizonyossággal, hogy Isten kegyelmes lesz hozzá, és megmenti őt (Zsolt 57,2–4). „Szárnyad árnyékában keresek oltalmat” – mondta Istennek, mert tudta, hogy ő vele van a veszedelemben (57,2). Bár minden körülmény arra utalt, hogy Isten megfeledkezett róla, Dávid tudta, hogy Isten mégis mindenek felett úr. Miközben olyan emberek vették körül, „akiknek foga lándzsa és nyíl, nyelve pedig éles kard” (57,5), az ő legfőbb vágya az volt, hogy Istené legyen a dicsőség mindenek felett (57,6.12).

Milyen nehéz viharok közepette, amikor az embert mély érzések és bizonytalanság kerítik hatalmába, rendíthetetlen szívvel Istent dicsőíteni és neki énekelni (57,8)! Dávid mégis így reagált a helyzetre. Azt énekelte: „Hálát adok neked, Uram, a népek között, és zengedezek neked a nemzetek között. Mert az egekig ér a te kegyelmed és a felhőkig a te hűséged.” (57,10–11) Anélkül, hogy biztos lehetett volna benne, hogy mi lesz a vége, meghal-e, vagy túléli a helyzetet, Dávid úgy döntött, hogy Istent dicsőíti.

Jézus ugyanilyen rendíthetetlen volt. Élete legkeményebb napján, amikor tudta, hogy a szenvedés és a halál rendkívül nehéz útján kell végigmennie, bízott Istenben és abban, hogy ő mindenek felett úr. Amikor imádkozott, térdre rogyott, és azt mondta: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied!” (Lk 22,42) Isten akarata az volt, hogy Jézus letegye az életét. De Isten minden részletet előre tudott, és úgy rendezte el a dolgokat, hogy végül az ő sokkal nagyobb léptékű terve valósuljon meg. Isten terve az volt, hogy legyőzi a halált – de nemcsak Jézus, hanem minden hívő számára –, „mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, és kijönnek. Akik a jót cselekedték, feltámadnak az életre…” (Jn 5,28–29) Ezért tehát nehéz időkben, a bizonytalanság ködfátyolán át Isten népe teljes reménnyel bízhat benne. Tekintetünket szegezzük Jézusra, és tartsunk ki, mert közeledik a győzelem!

A karmesternek: A „Ne veszíts el” kezdetű ének dallamára. Dávid bizonyságtétele abból az időből, amikor Saul elől a barlangba menekült. Könyörülj, Istenem, könyörülj rajtam, mert nálad keres oltalmat a lelkem! Szárnyaid árnyékában keresek oltalmat, míg elvonul a veszedelem. A felséges Istenhez kiáltok, Istenhez, aki mellém áll. Segítséget küld nekem a mennyből, csúffá teszi üldözőimet. (Szela.) Isten elküldi szeretetét és hűségét. Oroszlánok között fekszem, amelyek felfalják az embereket. Foguk lándzsa és nyíl, nyelvük éles kard. Magasztaljanak téged a mennyben, Istenem, dicsőítsenek az egész földön! Hálót vetettek lábaim elé, megalázták lelkemet. Vermet ástak nekem, de maguk estek bele. (Szela.) Kész a szívem, Istenem, kész a szívem arra, hogy énekeljek és zengedezzek! Ébredj, lelkem, ébredj, lant és hárfa, hadd ébresszem a hajnalt! Magasztallak, Uram, a népek közt, zsoltárt zengek rólad a nemzetek közt, mert szereteted az égig ér, hűséged a magas fellegekig. Magasztaljanak téged a mennyben, Istenem, dicsőítsenek az egész földön!

ZSOLTÁROK 57,1–12