Isten küldöttjeként Illés bátran szembeszállt a pogány kultusszal, amely nemcsak a környező népeket jellemezte, hanem Isten népe körében is elharapódzott. Illés kigúnyolta a pogány istenek tehetetlenségét, hiszen képtelenek voltak arra, hogy tüzet csiholjanak az áldozati oltáron, amivel hatalmukat bizonyíthatták volna. Illés még rá is játszott a próbára azzal, hogy a feltételeket saját Istenét „hátrányba hozva” rendezte el. Az Úr azonban, erejét látványosan demonstrálva, nem csupán az áldozatra szánt állatot, de a fát, a köveket és az oltárra öntött vizet is fölemésztette.

E csodás esemény után Illés Jezábel fenyegetésétől megrémülve, életét féltve a pusztába menekült. Föladta, és meg akart halni (1Kir 19,4). Hiába tétetett a hegy tetején tanúbizonyság Isten dicsőségéről, ez nem fordította vissza az emberek szívét Istenhez, és nem állította meg a népet, amely a pusztulás felé rohant. Ezt a folyamatot Izráel történetének a legnagyobb vezetői sem voltak képesek megállítani.

Annak ellenére, hogy a nép nem tért vissza Istenhez – noha ez lett volna észszerű –, Isten továbbra is újra meg újra megmutatta dicsőséges hatalmát a történelemben. A meghatározó pillanatok tétje nem pusztán az volt, hogy az emberek magatartásán sikerül-e változtatni, hanem az volt a cél, hogy a szívük térjen vissza a helyes imádat útjára. Isten dicsősége azért mutatkozott meg, hogy az ember szívét változtassa meg. Erre azért van szükség, mert a bűn minden ember szívét alapvetően Isten ellen hangolja. Ezért fordít hátat Istennek, és belekeményedik a szíve az Isten elleni lázadásba. Ahogyan az egyiptomi fáraó esete is jelzi, nem számít az embernek, hogy milyen hatalmas csodáknak válik a tanújává, makacsul ellenáll, és nem akarja elismerni Krisztus igazságát, valamint saját szívének romlottságát. Éppen ezért jogos lépés volna Isten részéről kiszolgáltatni az embert saját bűnének és engedni, hogy örökké meneküljön Isten elől. De kegyelme miatt továbbra is megmutatja dicsőségét, hogy megnyerje a szívünket, és őt imádjuk.

Amikor az ember elhagyja a bűnét, és Krisztushoz fordul, az annak a bizonyítéka, hogy Isten meglágyította kővé keményedett szívét, és új, engedelmes szívet adott neki (Ez 36,26). Ez az Isten erejének köszönhetően élettel teli új szív pedig vonzódik Isten lenyűgöző dicsőségéhez.