Egy hívő ember számára két világ létezik: egy látható és egy láthatatlan.  Tudjuk, hogy van odaát, azonban amikor váratlanul elköltözik innen egy szerettünk, akkor azt nehéz feldolgozni. Ám éppen azért lehetséges, mert hisszük, hogy van folytatás. Amikor egy művész ennyire közelről találkozik az elmúlással, akkor – ha nem keseredik bele – kivájódik a lelkében egy rész, és a fájdalom, valamint a másokkal való együttérzés jelenik meg onnantól.

A legismertebb példa erre Eric Clapton, aki 4 éves kisfiát vesztette el, és ez ihlette a Tears in Heaven (Könnyek a Mennyben) balladát. A keresztény könnyűzenében Jeremy Camp és Steven Curtis Chapman a legismertebbek, akik átestek ilyen traumán. Jeremy négy hónappal a házasságkötésük után vesztette el a feleségét (Melissa) rák következtében. Két héttel ezután negyedóra alatt szinte kifolyt a lelkéből egy dal, és ebben azt erősítette meg, hogy I Still Believe (Még mindig hiszek)

Történetük azért különleges, mert még gondolkoztak azon, hogy mennyire hosszútávú a kapcsolatuk, amikor Melissa kórházba került. Amikor Jeremy meglátogatta, ezt mondta neki: „Ha csak egyetlen ember is átadja az életét Jézusnak, mert hallotta, hogy miken mentem át, akkor mindennel együtt megérte”. Tudva a betegségről, de remélve a jobbat, összeházasodtak, és akkortájt volt is némi javulás. Ám hamar szétterjedt a kór, és Melissa hazaköltözött. Történetüket alapul véve készült egy film is, és nagyon sokakat mozdított Jézus felé. Adrienne, egy együttes énekesnője is egyike volt ezeknek, s ezt el is mondta Jeremynek. Később ismeretségükből házasság lett, s született három gyermekük is.

Az egyik legsikeresebb dicsőítésvezető, akinek harmincegynéhány „slágere” van, megküzdött a kétségeskedő, sötét gondolatokkal és érzésekkel, amik jelentkeztek, és ment tovább – fogva Isten kezét. A másik ismert énekes, Steven Curtis Chapman a gyermekét vesztette el egy többszörösen tragikus balesetben. Nagyfia jött az autófeljárón, amikor 5 éves kislányuk az autó elé szaladt. Jött a mentőhelikopter, Chapman beugrott a kocsijába, hogy  a kórházba hajtson, de előtte még teljes hangerővel odakiáltotta a fiának, hogy szereti őt. Nem akarta két gyerekét elveszteni egy baleset következtében, a másodikat az önvád és önmarcangolás miatt.

Érdekes, hogy Chapman egy évvel a baleset előtt írt egy dalt Cinderella (Hamupipőke) címmel. Ebben leírja, hogy a lánya több életszakaszban is kéri, hogy gyakoroljon táncolni vele (bál, ballagás, esküvő), s hogy akármilyen fáradt legyen is, szívesen táncol a lányával, mert „nemsokára elüti az óra az éjfélt, és ő már nem lesz itt többé”. Nem tudhatta, hogy mennyire hamar jön egyik lányának az „éjfél”, és bár a tragédia után el nem tudta volna képzelni, de később mégis elénekelte, mert az élet folytatódik, és két másik lányára még igaz ez a dal. A család nagyon összetartott, és egymást segítve jutottak túl a kritikus pillanatokon. A fia a baleset után csak el akart rohanni, de két testvére utána szaladt, átölelték, és úgy tartották őt, és a lelket is benne.

Ez az, amire az ilyen helyzetben levőknek a leginkább szükségük van: egy barátra, barátokra, akik elérhetőek, akik nem tolakodóan, de ott vannak körülötte. A gyász egy folyamat, mely a kezdeti hektikus, rohamszerű, kilengő érzelmek után átalakul egy csendesebb jelenséggé, mely azonban évek, évtizedek után is felhozhatja a veszteség fájdalmát. Mintha nagyon véreznél, amit elállítanak, de még sokáig kell a kötés, mert szivárog a seb. A veszteség érzéseit – bármilyen hevesek is – ki kell adni, mert ha magunkba fojtjuk, akkor depressziót, sőt pánikbetegséget is okozhat. Aztán egyre kisebb kilengések jönnek, s csak egy alapfájdalom, a lelkednek egy összetört része jelzi, hogy hiányzik az a rokon vagy barát. Chapman pedig azóta máshogy írja az énekeit. Nem a dalszerkesztési precizitás a legfontosabb, hanem a tartalmas mondanivaló, az érzések megjelenítése, az, amiben benne van a szíve. A szeretted elvesztése kiterjeszti a gondolkodásodat az örökkévalóság dimenziójába. Mert egyrészt most a legjobb helyen vannak, másrészt néhány évtized után találkozunk velük. Ez a valós remény, ami majd beteljesedik. Biztosan.

„A reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által.”

Róma 5,5