A 41. zsoltárt akkor írta Dávid, amikor valaki, akiben bízott, elárulta őt (Zsolt 41,10). Ebben az imádságban arra kéri Istent, aki minden áldás forrása, hogy szabadítsa meg, védje meg őt, és adjon neki új erőt a szenvedés után, amely igazságtalanul érte (41,2–4). Ellenségei rágalmakat terjesztenek róla, a legrosszabbat kívánják neki, jó hírét tönkreteszik mindenféle pletykákkal (41,7–9), és azt várják, hogy meghaljon, és neve feledésbe merüljön (41,6).

Mindezen megpróbáltatások közepette Dávid mégsem gyűlöli ellenségeit, hanem Istenhez fordul. Imádságában kegyelemért könyörög, mert tudja, hogy Isten emeli ki őt, és megfizet ellenségeinek, amikor eljön az ideje (41,11). A súlyos kínok és nehézségek ellenére Dávid megőrizte feddhetetlenségét, mert tudta, hogy Isten megtartja őt (41,13). Végül pedig dicsőíti az egy igaz Istent, „örökkön örökké” (41,14).

Jézus Krisztus, Isten Fia testbe öltözött, és megtapasztalta a kínját annak, amikor az embert gyűlölik és elárulják. Egyik legközelebbi társa – anyagi haszonért – a hatóságok kezére játszotta őt. Júdás odalépett Jézushoz, arcon csókolta, és ezzel jelezte Jézus ellenségeinek, hogy ki az, akit keresnek (Lk 22,48). Jézus nem adta át szívét a gyűlöletnek, hanem könyörületesen és szelíden bánt mind barátjával, aki elárulta őt, mind pedig azokkal, akik elfogták (22,49–51).

A Példabeszédek könyvének a bölcsességei tanítást adnak arról, hogy mennyire más következményei vannak a szeretetnek, mint a gyűlöletnek: „A gyűlölet versengést szerez, de minden vétket elfedez a szeretet.” (Péld 10,12) Jézus életével a tökéletes szeretetet példázza. Az egyház küldetése pedig az, hogy szeretetet tanúsítson, „mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Mert „[ha] valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, és gyűlöli a maga testvérét, hazug az” (4,20). Krisztus követői, akik nem szeretik azokat, akik körülöttük élnek, akiket láthatnak, nem szerethetik Istent, akit nem látnak. Jézus azt parancsolja a hívőknek, hogy még az ellenségeiket, sőt azokat is szeressék, akik üldözik őket (Mt 5,44).