Vannak mondatok a Bibliában, melyek messzire mutatnak, s a következők is ilyenek:

“Amikor Jézus Betániában a leprás Simon házában tartózkodott, odament hozzá egy asszony. Alabástrom edényben drága illatos olajat hozott, s ahogy ott ült az asztalnál, a fejére öntötte. Ennek láttára a tanítványok bosszankodtak: – Mire való ez a pazarlás? Hisz jó pénzért el lehetett volna adni, s az árát a szegények közt szétosztani. Jézus észrevette, s így szólt hozzájuk: – Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hisz jót tett velem.”

Máté 26,6-10
Pazarlás

Ez a történet nagyszerű illusztrációja a dicsőítésnek. Ez az a műfaj, ahol nem az embereknek játszanak, nem nekik énekelnek, hanem Istennek. Akik hallgatják, szintén csatlakoznak a zenekarhoz, s az ő éneklésük is felfelé irányul. A dicsőítés a teremtett lénytől irányul Teremtőjéhez. Ha szétnézünk a világban, akkor sok helyen láthatjuk a legkülönbözőbb vallásokban, ahogy kifejezik a hódolatukat Isten (illetve, akit ők annak tartanak) iránt. Azt mindenki érzi, hogy ez a világ nagyobb és összetettebb, mint amit egy ember egyrészt képes megérteni, másrészt irányítani.

A Róma 1,20-ból megtudhatjuk, hogy: “Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható”. Erre éreznek rá sokan, és ha nincs is pontos ismeretük arról, hogy ki is az, aki létrehozta a világot, de hódolnak neki. Vagy félelemből, vagy tiszteletből. És ez még a mi gyakorlatias világunk szerint is teljesen természetes. Ha például bármelyik ország hadseregének a főparancsnoka meglátogat egy alakulatot, akkor az nagy megtiszteltetés a katonáknak. A tisztelet szó megfelel a mi imádatunknak, amit az emberek között régebben a királyok, majd később a diktátorok kaptak.

Ők voltak azok, akik a társadalom csúcsán teljhatalommal rendelkeztek. Dönthettek életről és halálról, bármit adhattak, és bármit elvehettek. Aztán a királyok között volt jó, és gonosz is. Az az Isten viszont, akit mi tisztelünk, mindenestől jó, ezért az imádatunk nemcsak hódolat, hanem az ő szeretetének a viszonzása is. Mindent kapunk, ami az élethez kell, és ezt nem lehet eléggé megköszönni. Az imádat folyamatos a Mennyben, és az a tapasztalat, hogy amikor köztünk beindul egy ihletett dicsőítés, akkor ott megjelenik valami abból a fönti légkörből, és ilyenkor itt is nehéz abbahagyni.

Az imádatnak nincs határa, sem pénzben, sem időben. Nem csoda, hogy odafenn, ahol nem kell majd dolgozni, gyerekért menni, tanulni, főzni és takarítani, ott ez ilyen nagy hangsúlyt kap, ennyire kiemelt tevékenységünk lesz. Persze, már most is, ahol lehet, érdemes beemelni a hétköznapi teendőink mellé, dúdolva, gondolva, énekelve vagy csak hallgatva. Ha van közben ihletett érzésünk, ha nem. Mivel Isten és Jézus is sokszorosan méltó a köszönetre és az imádatra, nincs határa annak, ami jár nekik. Ha egy közösség egész éjszaka dicsőít, az is rendjén van, ha reggel felébredve egy órát töltesz ezzel, az is nagyszerű.

Lehetne mondani ma is, hogy mennyi mindenre lehetne használni az imádattal töltött időt, de most is az a válasz, hogy: jót teszünk vele. Az a jó, ha ez odatársul a testi funkcióink mellé, s egy idő után olyan lesz, mint a lélegzetvétel. Már nem kell programmá tenni, szerves részünkké vált, folyamatos lételemünkké nemesedett. A pazarlás itt teljesen helyénvaló, mert nemhogy kevesebb lenne általa, hanem a nekik adott hódolat, helyére billenti ezt a sarkaiból kifordult világot. Mert nagyon sokan a káromlást, a gúnyt és a tagadást pazarolják – vesztükre, és környezetük kárára. Mi viszont a színtiszta imádatot, amely pont oda irányul, ahová való. Bármikor, bármennyit, teljes szívből, egész lényünkből.

“És hallottam, hogy minden teremtmény, a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta: ” – A királyi széken ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké.”

Jelenések 5,13