Ez persze sommás megállapítás, de akinek sokszor nyögvenyelősen mennek a dolgai, az így érzi. Amikor valaki alapvető területeken valamiért nem működik megfelelően, és ezzel az életképtelenséggel sokszor szembesül. Vannak olyan érzékek és képességek, melyek sikeressé tesznek valakit – legalábbis a társadalom szemében.

Ez a vonzó kinézet, karrier illetve a tehetősség. A legtöbb embernek viszont ezek nem adatnak meg, és emiatt egy állandó veszteségérzéssel kell megküzdenie. Úgy érzi, hogy az élet kiváltságosai luxusautóval szépen felmennek egy ötcsillagos alpesi szállóba, ők pedig jó, ha eljutnak egy kis mátrai panzióba, de oda is fel kell húzniuk a bőröndjüket a buszmegállóból. Aztán a nyűglődők ha kitartanak, találnak az életben olyan területet, ahol arra van szükség, ami nekik van, amit hoztak vagy tanultak.

A helyzet nehezebb, ha valakinek jellemhibákkal is küszködnie kell. Rászokott valami nemjóra, és amikor észreveszi, akkor elkezdi javítani lénye eme részét, csak az a gond, hogy a javításhoz is pont a jellemre lenne szükség. Kudarc meg bénázás, néha pedig sikertelenség. Van azonban bennünk egy érdekes teremtett vonás, ami úgy tűnik alapfelszereltségként adatott. Ez pedig az újrapróbálkozás képessége. Valami analizálhatatlan kedv, amivel a legborzalmasabb körülmények között élők is nekiindulnak a következő napnak. És aztán az élet egy pontján segítséget kapnak a küszködők.

Bekerül az életükbe valaki, akiért érdemes küzdeni. Feleség/férj, gyerekek, vagy mások, akiken segíthet. Ekkor lekerül a fókusz saját magáról, mert a szeretett lény fontosabb, mint ő maga. Nem számít annyira, hogy a rang- és kinézetlétra melyik fokán áll, mert mindig van értelme a tevékenységének. Adni kell annak, akit szeret, és a sok együtt töltött idővel kialakul vele egy közösség. Jó esetben ez tartós lesz, hacsak a válás nem töri meg az ívet, de akkorra már más kapcsolatok is kialakulnak, és a barátok, rokonok szeretete át tudja emelni a csalódáson.

Mindezek a küzdelmek néhány nagyon fontos jellemvonást alakítanak ki bennük. Az egyik, hogy a kis dolgoknak is tudnak örülni, egy rajznak, vagy ha elérik a zöld lámpát, vagy ha reggel süt a nap. Aztán megtanulnak segíteni. Mivel ők is sokszor voltak bajban, kifinomultak az érzékeik, hogy észrevegyék, ha valaki a közelükben gondok miatt nyög – akár csendesen is.

Egy hívő férfi komoly anyagi mínuszokkal küzdött, és folyamatosan túlélt. Mivel volt utánfutója, megkérték, hogy egy ingyenes program részeként vigyen el tűzifát egy családnak. Lepakolták a fát, a család nagyon hálás volt, majd eljött. Pár perc múlva lett egy kényelmetlen érzése és egy késztetése. Megállt egy boltnál, vett kenyeret meg felvágottat. Visszament, és átadta nekik. A családfő megköszönte, és elmondta, hogy ez a segítség menyire jókor érkezett, mivel elfogyott a pénzük, s már több napja nem tudtak ennivalót venni.

A nyűglődőkre jellemző még, hogy nem törnek pálcát senki felett. Ismerik az élet nyomásait, torzító hatásait, és tudják, hogy erre sokféleképpen lehet reagálni – és nem mindig egészségesen. Idővel pedig ott is – legalább alapszinten – megtanulnak cselekedni, dönteni, ahol az induláskor annyira bénák és életképtelenek voltak. Úgy tűnt, hogy valaki zálogba tette az elején a sikert, de akik kitartanak, egy idő múlva kiváltják azt. Ami jobb is, mint gondolták. A beletett szeretet miatt. Az élet aztán azt mutatja, hogy a sikereseknek látszókról is kiderül, hogy vannak vakfoltjaik, és bizony nagyon félremehetnek bizonyos dolgok – főleg a kapcsolataikban.

A kezdetben sikereseknek a sokáig jól menő élet elfedheti a már jelentkező gondokat, és van, hogy ezek csak akkor törnek a felszínre, amikor a folyamatok már visszafordíthatatlanok. Ekkor belőlük is nyűglődő lesz, és ők is végigmennek ezen a folyamaton. És egy idő múlva ők is érzékenyebbek lesznek, közvetlenebbek, segítőkészek és nyitottak mások felé. Végül a sikeresnek indult, és a nyűglődve küszködőkből is megelégedett ember lehet. Mert a siker ugyanott lesz valódi siker, ahol a nyűglődés is megszűnik. És ez nem más, mint a szeretetteli kapcsolataink. Ha nem esünk az önsajnálat és a megkeseredés csapdájába, akkor mindkét út ide vezet. Az egyik (látszólag) felülről, a másik pedig (látszólag) alulról.

Ez mindannyiunknak egy tanulási folyamat, mely felismerések sorozatából áll. Hogy mi az, ami igazán fontos. És mi az, ami kevésbé. A szeretetteli kapcsolatainkra pedig több időt szánunk, jobban figyelünk rájuk, törődünk velük. Így tartjuk egymást, mert tudjuk, hogy mindenki sebezhető. Ebben az életben nagy dolog eljutni ebbe az állapotba, persze az igazi megérkezés az örökkévalóságba való betagolódás. Amikor megkérdezték Jézust, hogy mi a legfontosabb az életben, akkor válaszának egyik fele választott témánkra vonatkozott, de érdemes figyelni a másik felére is. Ő már csak tudta.

„Jézus így válaszolt: »Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből«. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint magadat«.”

Máté 22,37-39