A „létezik-e Isten?” kérdés után (melyre Isten azt válaszolja: „Vagyok”, 2Móz 3,14) a következő kérdés, amely a legmélyebb formáló hatást gyakorolhatja az életünkre, így hangzik: „Miért teremtette Isten a világot?”
A rövid válasz, amely az egész Biblián mennydörgésként vonul végig, így szól: Isten az ő dicsőségére teremtette a világot. Mindjárt megnézzük, mit jelent ez, de először szögezzük le a tényt! „Hozd vissza fiaimat a messzeségből és leányaimat a föld végéről, mindenkit, akit csak nevemről neveznek, akit dicsőségemre teremtettem, akit alkottam és készítettem!” (Ézs 43,6–7) Még ha a szűkebb értelem arra vonatkozik is, hogy „Izráelt dicsőségemre hoztam létre”, a „teremtettem”, „alkottam”, „készítettem” szó a teremtés eredeti tettére mutat vissza. Ez Izráel létezésének végső oka, mivel végső soron ezért létezik minden – Isten dicsőségére.
Amikor a Biblia legelső fejezete kijelenti:
„Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten a maga képére és hasonlóságára teremtette: férfiúvá és asszonnyá teremtette őket.”
1Móz 1,27
Mi ennek a lényege? A képmás lényege, hogy képet mutasson. Azért tesznek ki a nyilvánosság elé képeket, szobrokat, hogy az eredetire emlékeztessenek, az eredetire mutassanak, az eredetit magasztalják. Isten azért teremtette az embereket az ő képére, hogy a világ tele legyen olyanokkal, akik Istent tükrözik vissza. Isten-képmásokkal. Sok milliárd Isten-szoborral. Hogy senki ne vétse el a teremtés lényegét. Senki nem vétheti el (hacsak nem vak lelkileg), mi az emberiség lényege: Isten – Isten megismerése, szeretete, bemutatása.
Az angyalok így kiáltanak:
„Szent, szent, szent a seregek Ura, dicsőségével teljes az egész föld!”
Ézs 6,3
A föld tele van emberi képmáshordozókkal. Dicsőséges romhalmazokkal. De ez nemcsak az emberekre igaz, hanem a természetre is. Miért élhetünk ilyen lélegzetelállító világban? Mire való ez a hatalmas világegyetem? Ma már azt mondják a tudósok (én nem tudom igazolni!), hogy több csillag van az univerzumban, mint ahány szót és hangot minden idők minden embere valaha kimondott. Miért ilyen gigantikus méretű?
A Biblia egyértelműen beszél erről: „Az egek beszélik Isten dicsőségét…” (Zsolt 19,2) Ha valaki megkérdezi: „Hogyha a Föld az egyedüli lakott bolygó a világegyetemben, és az ember az egyetlen értelmes lény az összes csillag között, miért ilyen óriási és üres az univerzum?”, a válasz az: mert nem rólunk szól, hanem Istenről. Vagyis nem túlzás, hanem inkább túlzott kicsinyítés. Isten arra teremtett bennünket, hogy megismerjük, szeressük és bemutassuk őt. Aztán adott egy apró jelzést arra nézve, hogy milyen – ez az univerzum.
Még abban is a teremtés célját láthatjuk, amikor Pál apostol arról beszél, hogy nem sikerült elérnünk. Azt írja a Róm 1,20–21 versében:
„Mert ami benne láthatatlan, tudniillik az ő örökkévaló hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva alkotásaiból megérthető és meglátható. Nincs tehát mentség számukra, mert bár Istent megismerték, mégsem dicsőítették Istenként, és hálát sem adtak neki…”
A világegyetem nagy tragédiája az, hogy noha Isten az embereket az ő dicsőítésére teremtette, mindnyájan kudarcot vallottunk ennek betöltésében, és felcseréltük „az örökkévaló Isten dicsőségét… mulandó emberek… képmásával” (Róm 1,23).
Az egész Bibliát – öröktől fogva mindörökké – mennydörgésként hatja át Isten minden dologra vonatkozó nagy célja: az ő dicsőségére teremtette a világot. Az Ézs 43,7 verse mellett („dicsőségemre teremtettem”) Ézsaiás újra meg újra kiemeli ezt a tényt számunkra, hogy átérezhessük, és átitathassa gondolkodásunkat:
„Emelkedjék föl minden völgy, szálljon alá minden hegy és halom (…). Akkor megjelenik az Úr dicsősége, és minden test látni fogja.” (Ézs 40,4–5)
„Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsőségemet nem adom másnak…” (Ézs 42,8)
„Mert megváltotta az Úr Jákóbot, és megdicsőíti magát Izráelben.” (Ézs 44,23)
„De nevemért késleltettem haragomat, és dicsőségemért fékeztem magamat veled szemben (…), megpróbáltalak a nyomorúság kohójában. Önmagamért, önmagamért cselekszem. Hogyan szentségteleníthetnétek meg? Dicsőségemet másnak nem adom!” (Ézs 48,9–11)
„Azt mondta nekem: Szolgám vagy, Izráel, akiben megdicsőülök.” (Ézs 49,3)
„Uramnak, az Úrnak lelke van rajtam, mert fölkent engem az Úr, hogy örömhírt mondjak a szegényeknek. […] hogy az igazság fáinak nevezzék őket, az Úr ültetvényének, az ő dicsőségére!” (Ézs 61,1–3)
Isten ezért teremtette a világot, hogy megdicsőüljön. Ez nem azt jelenti, hogy mi tesszük őt dicsőségessé. A „megdicsőít” nem ugyanúgy működik, mint a „megszépít”. Megszépíteni valamit azt jelenti, hogy fogunk valamit, ami csúnya, és széppé tesszük. Viszont itt nem arról van szó, hogy fogunk egy csúnya Istent, és megszépítjük. Istent megdicsőíteni nem ezt jelenti.
Amikor Isten megteremtette a világot, nem valamiféle szükségből, gyengeségből vagy hiányosságból teremtett. Teljességből, erőből és tökéletes elégségességből teremtett. Ahogyan Jonathan Edwards mondta:
„Nem a forrás ürességéről vagy hiányosságáról árulkodik az, ha túlcsordul.”
Vagy nézzük például a „magasztalás” szót! Úgy magasztaljuk, úgy nagyítjuk fel az ő dicsőségét, mint egy teleszkóp, nem pedig úgy, mint egy mikroszkóp. A mikroszkóp a kicsi dolgokat nagyobbnak mutatja, mint amekkorák. A teleszkóp viszont az elképzelhetetlenül nagy dolgokat olyannak mutatja, amilyenek valójában. A mi életünknek ilyen teleszkópnak kell lennie Isten dicsősége számára.
De nem állhatunk meg itt. Ez túlságosan általános. Nem kötődik elég szorosan a Szentháromság konkrét személyeihez, illetve a történelem folyásához, ahogyan azt Isten irányítja. A kérdés nem csupán az: „Miért teremtette Isten a világot?”, hanem az: „Miért ezt a világot…?” Miért az emberiség történetének ez a több ezer éve: a dicsőséges kezdet, a szörnyű bűnbeesés, Izráel története, Isten Fiának eljövetele a világba, helyettes halála, diadalmas feltámadása, az egyház megalapítása és a globális misszió története, ahol ma tartunk? Miért éppen ez a világ? Ez a történelem?
Röviden ezt válaszolhatjuk erre a kérdésre: azért, hogy Isten kegyelmének dicsősége fenséges módon megnyilvánuljon Jézus halálában. Vagy bővebben: Isten azért teremtette, igazgatja és tartja fenn ezt a világot – és kibontakozó történelmét –, hogy kegyelme, mely mindennél fenségesebben mutatkozik meg Jézus bűnösökért vállalt halálában és feltámadásában, megdicsőüljön egy örökkévalóságon át a megváltottak Krisztust magasztaló örömében.
De fogalmazhatunk tömörebben is: ez a világ azért létezik, hogy Isten kegyelmének dicsősége megnyilvánuljon Jézus üdvözítő munkájában. Isten dicsősége elválaszthatatlanul összefonódik a kegyelem dicsőségével, Krisztus dicsőségével és a kereszt dicsőségével.
Hadd mutassam ezt meg Isten Igéjéből öt lépésben!
1. Isten kegyelmének kinyilatkoztatása jelenti saját dicsősége bemutatásának tetőpontját.
Isten „szeretetében előre elhatározta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akaratának tetszése szerint, kegyelme dicsőségének magasztalására” (Ef 1,5–6). Úgy is mondhatjuk, hogy Isten kegyelmének dicsősége – amelyről Pál azt mondja: „kegyelmének felséges gazdagság[a] irántunk való jóságából a Krisztus Jézusban” (2,7) – Isten dicsőségének kinyilatkoztatásában a tetőpont és a végpont. Az eleve elrendelés célja pedig az, hogy „dicsőségének magasztalására” éljünk örökké.
Ez az ő dicsőségének a végcélja, és minden más – még Isten haragja is – ezt szolgálja. Ezért mondta Pál Istenről, hogy
„amikor meg akarta mutatni az ő haragját, és meg akarta ismertetni az ő hatalmát, nagy béketűréssel elszenvedte a harag edényeit, amelyek veszedelemre készültek, azért, hogy megismertesse az ő dicsőségének gazdagságát az irgalom edényein, amelyeket eleve dicsőségre készített.”
Róm 9,22–23
Nem a harag az utolsó. Az irgalom edényein megmutatkozó kegyelem dicsősége az utolsó, végső dolog.
2. Isten már a teremtés előtt eltervezte kegyelme dicsőségének magasztalását.
Isten „kiválasztott minket őbenne a világ teremtetése előtt (…) kegyelme dicsőségének magasztalására” (Ef 1,4.6).
A kegyelem nem utólag jutott Isten eszébe, válaszreakcióként az ember bukására. Már a teremtés előtt eltervezte. Ez volt a terv, mert a kegyelem az ő dicsősége hegyének a csúcsa. A világot pedig dicsőségére teremtette. Kegyelmének dicsőségére tervezte el.
3. Isten terve az volt, hogy kegyelme dicsőségének magasztalása Isten Fián, Jézus Krisztuson keresztül valósuljon meg.
„…előre elhatározta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által (…) kegyelme dicsőségének magasztalására…”
Ef 1,5–6
„Jézus Krisztus által” rendelt bennünket Isten kegyelme dicsőségének magasztalására. A Szentháromság örök közösségében az Atya és a Fiú eltervezte, hogy Isten kegyelme fenséges módon nyilvánuljon meg a Fiú üdvözítő munkája által.
4. Isten terve öröktől fogva az volt, hogy kegyelmének dicsősége Jézus üdvözítő munkájában érje el tetőpontját a kereszten.
Ezt látjuk a címből, amely már a világ megteremtése előtt szerepelt a megváltottak könyvén. Mielőtt még lett volna emberi bűn, amely miatt meg kellett halni, Isten már eltervezte, hogy Fia meghal majd a bűnösökért. Ezt onnan tudhatjuk, hogy az élet könyvének már a teremtés előtt ilyen nevet adott.
„És imádta [a fenevadat] a föld minden lakosa, akiknek neve nincs beírva a világ kezdete óta az élet könyvébe, amely a megöletett Bárányé.”
Jel 13,8
A könyv címe már a teremtés előtt az volt, hogy „az élet könyv[e], amely a megöletett Bárányé”. A terv a dicsőség volt. A terv a kegyelem volt. A terv Krisztus volt. És a terv a halál volt. Ez a halál pedig a hozzánk hasonló bűnösök számára az evangélium lényege; ezért is nevezi Pál „Krisztus dicsőséges evangéliumának” (2Kor 4,4).
5. A világ megteremtésének, igazgatásának és fenntartásának – történelmének – végső célja tehát Isten kegyelme dicsőségének magasztalása abban, hogy Fiát keresztre feszítették a bűnösökért.
Ezért mutatja a Jel 5,9 és 5,13 verse azt, hogy egy örökkévalóságon át fogjuk énekelni a Bárány énekét. Izzó hódolattal és magasztalással zengjük majd:
„Méltó vagy, hogy átvedd a könyvet, és felnyisd pecsétjeit, mert megöltek, és véred által megvásároltál Istennek minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből…”
Jel 5,9
Befejezésül tegyük fel újra a kérdést: „Miért teremtette Isten a világot?”, és válaszoljunk a Szentírással: Isten a saját dicsőségére teremtette a világot. Isten nem szükségéből fakadóan teremtett. Nem azért, mert hiányérzete volt. Nem volt magányos. Mélységesen boldog volt a Szentháromság – Atya, Fiú, Szentlélek – közösségében. Azért teremtette a világot, hogy megmutassa dicsőségét, hogy az emberek megismerhessék, gyönyörködhessenek benne, és bemutathassák őt.
És miért teremtett olyan világot, amely ilyenné vált? Olyan világot, amely bűnbe esett? Olyan világot, amely felcserélte az ő dicsőségét a képmások dicsőségével? Miért engedélyez, igazgat és tart fenn egy ilyen világot? Erre azt mondjuk: Isten kegyelme dicsőségének magasztalására, amely felségesen megmutatkozott Jézus halálában.
John Piper
