Kegyelem a múltban, a jelenben és a jövőben
Istennek a múltban átélt jósága és a jövőre vonatkozó ígérete arra indít, hogy a jelenben pedig imádkozzunk.
Istennek a múltban átélt jósága és a jövőre vonatkozó ígérete arra indít, hogy a jelenben pedig imádkozzunk.
A 126. zsoltár első fele (Zsolt 126,1–3) Izráel történetének egy múltbeli időszakára tekint vissza, amikor a nép megtapasztalhatta az Úr kegyelmét, amellyel jóra fordította sorsát. A szerző kifejezi, hogy Isten népe nem volt érzéketlen vagy közömbös, amikor Isten kegyelméből jól alakult az élete, hanem – ahogyan természetes – örömében nevetett, és dalra fakadt. Isten irántuk való nagyvonalúsága fokozta boldogságukat (126,3). Ráadásul nyilvánosságot is kapott ez az öröm. Még a pogány népek is, akik kívülről szemlélték az eseményeket, az Úr jóságát csodálták (126,2).
A zsoltár második fele (126,4–6) már egy olyan állapotról szól, amikor Isten népének rosszabbul megy a sora. Ebben a helyzetben a zsoltáros visszaemlékezik arra, amit korábban az Úr tett velük, és azért imádkozik, hogy Isten mutassa meg a jelenben is a múltban tanúsított kegyelmét. Azért imádkozik, hogy a száraz Délvidéken fakadjanak bő patakok. Hogy állítsa helyre azokat, akik könnyhullatással vetettek. Úgy tűnik, hogy Izráel fájdalma olyannyira állandó volt, hogy a hétköznapi élet minden tevékenységét, még a vetés munkáját is meghatározta (126,6). Még magvetés közben is csak hullottak a könnyeik.
Isten népének a jelenben átélt nehézségei nem kell, hogy kioltsák a jövőt illető reménységet. A zsoltáros azt írja: „Akik könnyhullatással vetnek, vigadozással aratnak majd.” (126,5) Isten kegyelme nem marad el, még akkor sem, ha a teljes helyreállítás még várat is magára. Végül nem a szenvedés győz. Pál azt mondta, hogy a jelen szenvedéseket össze sem lehet hasonlítani az eljövendő dicsőség mértékével (Róm 8,18). Máshol azt írja, hogy „[p]illanatnyi könnyű szenvedésünk” után eljut Isten népe a mindent fölülmúló dicsőségre (2Kor 4,17).
Ugyanakkor az, hogy Isten egészen bizonyosan megszabadít, nem jelenti azt, hogy a jelenben nem kell szenvedéseket átélnünk. Jézus nagyon jól tudta, hogy Lázár föl fog támadni. Mégis sírt (Jn 11,35). Továbbá az, hogy Isten kegyelme egyszer majd mindenképpen elérkezik, nem mentesít bennünket az imádság feladata alól. Lázár halálakor Jézus imádkozott az Atyához (11,41). Istennek a múltban átélt jósága (amelyre Isten népe visszaemlékezhet) és a jövőre vonatkozó ígérete (amelyben Isten népe bízhat) arra indít, hogy a jelenben pedig imádkozzunk.
1Zarándokének. Mikor jóra fordította Sion sorsát az ÚR, olyanok voltunk, mint az álmodók. 2Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az ÚR! 3Hatalmas dolgot tett velünk az ÚR, ezért örvendezünk. 4Fordítsd jóra sorsunkat, URam, a délvidéki kiszáradt patakmedrekhez hasonlóan! 5Akik könnyezve vetettek, ujjongva fognak majd aratni. 6Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezik, mikor kévéit hozza.
ZSOLTÁROK 126,1–6