Isten népét a 4Móz 27-ben úgy látjuk, mint a jótékony pásztor gondoskodását nélkülöző, tévelygő, tehetetlen juhokat. Mózes tudja, hogy közeleg a halála, ezért közbenjár a népért, és azt kéri Istentől, adjon olyan pásztort, aki be tudja vezetni a népet az Isten által megígért földre.

Isten Józsuét kente fel erre a szerepre, azonban – akárcsak az összes többi vezető utána – ő is alkalmatlannak bizonyult arra, hogy pontosan olyan vezetést és gondoskodást nyújtson, amilyet a nép igényelt. Izráelnek többre volt szüksége annál, mint amit bármely bűnös emberi vezető adhatott.

Jézust Mózeshez hasonlóan ez a szükség késztette arra, hogy bánkódjon Isten nyájának az állapota miatt (Mk 6,34). Tudta, hogy szükségük van egy jó pásztorra, aki nemcsak biztonságba vezeti őket, hanem végül az életét is feláldozza a juhokért, akiket annyira szeret (Jn 10,1–18).

Jézus azt a gondoskodást nyújtotta, amelyre Mózes ebben az igeszakaszban vágyakozott – azt a fajta vezetést, amilyet bukott ember nem képes nyújtani. Egyedül Isten Fia lehetett az a jó pásztor, akire a népnek oly nagy szüksége volt.

Az Úr, a minden élőnek lelket adó Isten, rendeljen férfiút e gyülekezet élére, aki kimenjen és bemenjen előttük, kivigye és bevigye őket, hogy ne legyen az Úr gyülekezete olyan, mint a pásztor nélkül való juhok.

4MÓZES 27,15–17