A fenti események Izráel esetében Kr. e. 722-ben, Júda esetében pedig Kr. e. 586-ban következett be. A 2Kir-ben olvasható elbeszélés a bűnnek mind a vezetők, mind pedig a nép életében újra és újra ismétlődő körforgására irányítja a figyelmet. A vezetők és az emberek lázadtak Isten ellen, ezzel kiváltva Isten ítéletét, majd megbánták bűnüket, megígérték, hogy hűségesek lesznek Istenhez, ám azután még mélyebben és mélyebben merültek bele a bűnbe.

A könyv az 1Kir-ben megkezdett időrendet követve mutatja be a két országrész vezetőit onnantól kezdve, amikor északon Ahazjá (Kr. e. 853–852), délen pedig Jósáfát (Kr. e. 872–848) uralkodott. A beszámoló végigköveti a kor két erőteljes prófétai alakjának, Illésnek és Elizeusnak a történetét, valamint azokét, akikre ez a két hosszú időn át szolgáló személyiség hatással volt (Illés huszonhét, Elizeus ötvenegy évig volt aktív). Ezek a próféták egyszersmind Jézus szerepére is előremutatnak, aki egy sötét korban érkezett, és arra hívta meg az embereket, hogy térjenek vissza az egy igaz Istenhez, és éljenek örökké az ő uralma alatt.

Izráel történelmének e meghatározó szakaszában az északi országrész királya, Jéhú eltörölte a Baal-kultuszt, amely folyamatosan fertőzte Izráelt (2Kir 10,18–28). Sajnos ahelyett, hogy ezután a népet az egy igaz Isten tiszteletére vezette volna, továbbra is elnézte az I. Jeroboám által fölállított aranyborjúk imádatát (10,29). Közben a déli királyságban sem volt jobb a helyzet: a nép a bálványimádó Ahazjának és gonosz anyjának, Ataljá királynénak az uralma alatt senyvedt (8,25–27; 11,1–3).

Zekarjá király Kr. e. 752-ben bekövetkezett halála után gyors hanyatlásnak indult az északi országrész, ami jól tükrözte spirituális állapotát. Az átgondolatlan katonai és politikai szövetségek, az emberek reményvesztett lelkiállapota és erkölcsi züllöttsége végül oda vezetett, hogy Asszíria leigázta őket Kr. e. 722-ben. Eközben Áház király vezetése alatt a déli országrész is hasonló sors felé haladt a bálványimádás és a lázadás útján. A 2Kir jelentős része arról szól, hogy miként esett szét az ország az igaz Ezékiás király uralma után, illetve került Jósiás gonosz fiainak és unokáinak a kezébe. Az ő vezetésük alatt három megszállást és deportálást élt át az ország, a legutolsót Kr. e. 586-ban. Bár a könyv annak a tragikus helyzetnek a leírásával ér véget, amikor is mindkét országrész lakói idegen földön, fogságban élnek, Jójákin király szabadon bocsátása a könyv legvégén mégis felcsillant egy reménysugarat (25,27–30). Az Úr hűséges marad népéhez, és még egyszer visszaviszi őket az ígéret földjére.

Izráelnek az Ószövetségben olvasható tapasztalatai példaként szolgálnak Isten tágabb értelemben vett népe számára az egész történelem folyamán. Isten kitartó hűsége soha nem szűnik meg. Akik őt követik, azok átélhetik áldását; akik lázadnak ellene, pusztulásra jutnak (Jn 3,36). A könyv végén szereplő reménykeltő szakasz előremutat arra az időre, amikor az emberek megismerhetik Jézus igaz és tökéletes királyságát és uralmát (Fil 2,9–11), valamint arra, amikor követői örökké az ő jelenlétében élhetnek majd boldogan.

„Most azonban, mi Urunk, Istenünk, szabadíts meg, kérlek, minket az ő kezéből, hogy megismerje e föld minden országa, hogy te, az Úr, vagy az egyetlen Isten!”

2Királyok 19,19