Jézus: Nagyobb áldozat - Zsidókhoz írt levél

Krisztus személye beteljesítette az egész Ószövetséget. A mai olvasó szemében ez talán egyértelműnek tűnik, ám az első keresztény megtérők alapos magyarázatot igényeltek azzal kapcsolatban, hogyan kötődik Jézus az ószövetségi törvényhez, az áldozati rendszerhez és a papsághoz. Az első keresztények között voltak zsidók, akik megértették, hogy Jézus lett a számukra oly kedves szertartások, áldozatok és törvények megtestesítője. Voltak köztük pogányok is, akik nem voltak tisztában azzal, milyen jelentősége volt a zsidó hitnek Krisztus eljövetele szempontjából.

A zsidókhoz írt levél szerzője azért ragadott tollat, hogy összekapcsolja a keresztény hitet mindazzal, amit Isten tett azért, hogy kinyilatkoztassa önmagát és ószövetségi ígéreteit.

Ez azért volt létfontosságú feladat, mert a könyv címzettjei közül sokan megkérdőjelezték Krisztusba vetett hitüket, és azon gondolkodtak, hogy visszatérnek korábbi, a judaizmus szellemében vezetett életmódjukhoz. Bár a könyv szerzője ismeretlen, célja az volt, hogy intse a hívőket: ne pártoljanak el a hittől, hanem tartsanak ki Krisztusban.

A szerző módszeresen átveszi Isten ószövetségi népe életének a különböző vonatkozásait, és rámutat, hogy mindezek Jézusban teljesedtek be. Írásában bebizonyítja, hogy Jézus nagyobb mindennél, ami előtte jött. Nagyobb az Ószövetség hatalmas alakjainál – például a páratlan Mózesnél (Zsid 3,1–6). Ő maga a szombati nyugalom, mert ő valóban képes hosszú távú nyugalmat biztosítani népének (3,7–19). Jobb pap azoknál, akik az Ószövetségben közvetítettek a nép és Isten között (4,14–16). Nagyobb a szent sátornál, mert Isten nem lakik emberkézzel emelt templomban (8,1–9,11). Jobb áldozat, mert helyettes halála egyszer s mindenkorra elegendő felajánlás volt Isten számára, és nem kell évről évre megismételni (9,11–28). Egy olyan jobb szövetséget kínál Isten és az emberiség között, amelynek az alapja Krisztus vére (8,1–13).

Mivel Jézus nagyobb, ostobaság lenne az emberek részéről elhanyagolni ezt a nagy üdvösséget, és visszatérni Isten imádásának az alacsonyabb rendű formáihoz. A szerző öt komoly intést fogalmaz meg a könyvben azzal kapcsolatban, hogy milyen következményekkel jár, ha valaki nem becsüli meg a Krisztus által nyújtott üdvösséget (2,1–4; 4,12–13; 6,4–8; 10,26–31; 12,25–29). Ezek az intések és az, ahogyan a szerző bizonyságot tesz Krisztus nagyságáról, a szerzői szándék szerint megóvták ezeket az első keresztényeket a hitehagyástól, és táplálták szívükben a szenvedélyes vágyat, hogy a nagyobbat imádják.