Több dolog is volt, amely miatt Jézus összetűzésbe került kora vallási vezetőivel, például a vallásos hagyományok, a bűnösökkel való közösségvállalás, spirituális tekintély és hasonlók. Volt egy kérdés – a szombatnap –, amellyel kapcsolatban különösen árgus szemekkel figyelték Jézus tetteit ezek a vezetők. A Tízparancsolat tiltotta a szombati munkavégzést, mivel a szombat egy szent, elkülönített nap volt (2Móz 20,8–11). Ahogyan az izraeliták parancsot kaptak arra, hogy jövedelmük tizedét Istennek adják, úgy az idejükből is adniuk kellett neki. A szombatnap megszegése súlyos vétek volt; Isten törvénye halálbüntetést követelt azok számára, akik semmibe vették (31,14–15).

Kérdés volt viszont, hogy milyen tevékenységek számítanak „munkának”. Abban az időszakban, amikor a száműzetést követően újjáépítették a templomot (Kr. e. 515 – Kr. u. 70), az írástudók és a rabbik tanulmányozták a Szentírás szavait, és magyarázatot fűztek minden részletéhez. Milyen munka volt engedélyezett szombaton is a Törvény értelmében? Dolgozni nem lehetett aznap, tehát terhet sem volt szabad hordozni. Az írástudók elkezdtek vitatkozni azon, hogy mi számít „tehernek”. Látszólag jó okuk volt a Törvény gondos értelmezésére, hiszen nem akarták, hogy bárki is akaratlanul megszegje. Értelmezéseik azonban egyre inkább a Törvényhez való külsődleges ragaszkodást hangsúlyozták, nem pedig az Isten előtti alázatos lelkületet. Saját értelmezéseik betartása gőgjük forrásává lett, és nem Isten iránti szeretetüket fejezte ki. Jézus idejére a rabbik és az írástudók annyira szigorúak lettek, hogy Jézus tanítványait is a szombat megszegésével vádolták, amikor egy szántóföldön áthaladva szombatnapon leszedtek néhány kalászt, és megették a magokat (Lk 6,1–2).

Az, hogy Jézus szombatnapon gyógyított, feldühítette a vallási tanítókat, akik „munkának” tekintették és ezért tiltották a gyógyítást (5Móz 5,15). Jézus válaszával leleplezte a rabbik képmutatását.

Isten azért adta a Törvényt, hogy biztassa az izraelitákat az iránta és egymás iránt tanúsított szeretetre (Mk 12,30–31). Sosem tiltotta, hogy jót tegyenek szombatnapon. A farizeusok úgy tettek, mintha Isten azért teremtette volna az embereket, hogy legyen kinek megtartania a szombatnapot, Jézus azonban tisztázta, hogy Isten ajándékként adta a szombatot az általa teremtett embereknek (2,27). A farizeusok szemében a Tízparancsolat olyan szigorú korlátozásokat tartalmazott, amelyeket halálbüntetés terhe mellett be kellett tartani. Jézus szemében viszont a valódi élethez vezető nagy szabadságot körvonalazta a Törvény (Mt 5,17).

Amikor egyszer szombaton bement Jézus a farizeusok egyik vezetőjének a házába ebédelni, azok figyelték őt. Íme, ott egy vízkóros ember került elébe. Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és a farizeusoktól: Szabad-e szombaton gyógyítani, vagy nem? De ők hallgattak. Erre megérintette a beteget, meggyógyította és elbocsátotta. Hozzájuk pedig így szólt: Ha közületek valakinek a fia vagy ökre szombaton esik a kútba, vajon nem húzza-e ki azonnal? Nem tudtak erre mit felelni.

LUKÁCS 14,1–6