A távol-keleti meditációtól és jógától kezdve a világvallásokig az emberiség igyekszik kommunikálni egy felsőbb lénnyel és kielégíteni a különféle vallási rendszerek követelményeit. Ugyanakkor fel kell tennünk a kérdést, hogy valójában mire megyünk mindezzel.

Az 5Móz 16,21–17,7 közötti igeszakasz azt mondja, hogy semmit nem érünk el vele, csupán felgerjesztjük Isten haragját, hogyha olyan vallásos gyakorlatokat végzünk, amelyek nem állnak összhangban a Szentírással.

Jézus arra tanított, hogy nem minden vallásos tevékenység egyenlő vagy akár érvényes, és Isten elvárja, hogy teremtményei egy bizonyos módon imádják őt (Jn 4,22–24). Isten népe azonban sokszor folyamodik olyan vallásos gyakorlatokhoz, amelyek nem kedvesek Istennek, és nem a Szentírást tükrözik, hanem inkább a pogány értékrendet vagy a vallási vezetők elképzeléseit.

Egyedül Jézusban találjuk meg Isten imádásának az érvényes módját (14,6–7). Ő a Bibliában adott isteni kinyilatkoztatás sarokköve, és általa tudjuk Istent az ő mércéjének megfelelően imádni.

A teljes Szentírás Jézusra mutat, mert ő tökéletes kinyilatkoztatása Istennek, az ő ideáljainak és ránk, teremtményeire vonatkozó vágyainak (Zsid 1,1–3).

Ne áldozzál az Úrnak, a te Istenednek olyan bikát vagy juhot, amelyben valami fogyatkozás vagy bármi hiba van, mert utálatos az a te Istened, az Úr előtt.

5MÓZES 17,1