Mivel az Ószövetségben a neveknek fontos jelentésük és szerepük volt, Hóseás kortársai bizonyára fölismerték a jelentőségét annak, hogy Isten azt mondta a prófétának, hogy nevezze gyermekeit Jezréelnek („Isten szétszór”), „Nincs kegyelem”-nek („Ló-Rukhámáh”), valamint „Nem népem”-nek („Ló-Ammi”) (1,4.6.9). Hóseás korában teljesen természetesen szőtte át a mindennapokat a bálványimádás, és – amint ezek a nevek is kifejezik – Izráelt igencsak közelről fenyegette engedetlenségének és önfejűségének minden következménye. De még ekkor is, amikor fenyítését kellett átélniük, Isten jelezte, hogy isteni szeretete és irgalma végül majd győz az ítélet felett (2,18–22; Jak 2,13). Sőt tulajdonképpen a Hós 2,21 versében a Jezréel név fordított értelemben szerepel, és nem azt jelenti, hogy „Isten szétszór”, hanem hogy „Isten elültet/vet”.

Azzal, ahogyan Hóseás igyekezett Gómert visszaemelni a helyére, maga mellé mint feleséget (Hós 3,1–3), ha nem is tökéletesen, de Istent példázta, aki továbbra is arra vágyott, hogy helyreállítsa kapcsolatát népével, és minden árat hajlandó volt megfizetni azért, hogy kiváltsa őket a bűn rabságából. Hóseás nemcsak Istennek a népével kötött eredeti szövetségét helyezte éles megvilágításba, hanem azt is, hogy elkötelezett maradt Izráel iránt akkor is, amikor a nép csak látszólag volt hűséges hozzá. Tovább szőve a helyreállítás gondolatát, emlékeztette őket arra, hogy egyedül ő nyújthat biztonságot, ő lehet az igazi társ, ő adhat meg mindent a boldoguláshoz, és ő adhat reményt arra, hogy egyszer ismét az ő népe lehetnek majd (2,13–15).

Ahogy Hóseás kitartóan igyekezett visszaszerezni hűtlen feleségét, úgy keresi Isten az ő hűtlen népét. Mindezt csakis az ő változhatatlan szeretetéből, hűségéből és dicsőségéből fakadóan teszi. A Jézusban adott megváltás tervét már a világ teremtése előtt előkészítette (Ef 1,4), s ezzel Isten már akkor kinyilatkoztatta szándékait, amikor még az ember föl sem ismerte, hogy mire van szüksége. Az emberiséget Isten kiválasztotta arra, hogy – bármilyen valószínűtlenül hangzik is – Isten meg nem érdemelt irgalmának és pazarló kegyelmének a tárgya és befogadója legyen.

Bár Isten mindig is arra vágyott, hogy népével ilyen kapcsolatban lehessen, Krisztus eljövetele mutatta meg igazán ennek az ígéretnek a teljességét. Eredendően minden ember Isten kegyelmétől távol él, és senki nem képes arra, hogy e kegyelmet saját erejéből érdemelje ki. De a Jézusban való hit által bárkié lehet, és mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy igaz emberként álljon Isten elé, Jézus vére által mindenestül megváltva (2,11–13).

Egyedül – a Hóseás próféciáit is beteljesítő – Jézus által lehetséges, hogy a hívők Istennek az ő kegyelmével elhalmozott gyermekei lehessenek. Péter diadalmas hangon írja: „…egykor nem nép voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalmat nyertetek.” (1Pt 2,10) Isten népét az az isteni szeretet veszi körül, amely leginkább Jézusra nézve látszik, aki élete, halála és feltámadása által mindent megtett azért, hogy visszaszerezze az emberiséget. „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13)

18Azon a napon férjednek fogsz hívni – így szól az ÚR –, és nem hívsz többé a Baalodnak. 19Kiveszem szájából a Baalok nevét, nem emlegetik többé nevüket. 20Azon a napon szövetséget kötök javukra a mezei vadakkal, az égi madarakkal és a földön csúszó-mászó állatokkal. Kiirtom az íjat, a kardot és a háborút az országból, és biztonságban élhetnek. 21Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek magamnak az igazság és a törvény, a szeretet és az irgalom ajándékával. 22Eljegyezlek magamnak a hit ajándékával, és megismered az URat.

HÓSEÁS 2,18–22