Isten ült ott fenn a trónján, és látta, hogy az általa alkotott bolygón, a rá hasonlító lények sorra elszúrják a dolgokat, a maguk és mások életét egyaránt. Látta, hogy a fellázadt egykori kerub és hordája bármire rá tudják venni őket, még arra is, hogy saját gyerekeiket feláldozzák születésük után (majd előbb is). Egyértelmű volt, hogy amennyiben nem kap külső segítséget ez a világ, akkor egyre csak gonoszabb lesz. Arra jutott, hogy a Fiú jöjjön közénk, és mutassa meg, hogy milyen ereje van a jónak, gyógyítson, hordamentesítsen, s a végén a megtévedtek rosszaságainak következményeit is vállalja át. Persze, ezt igényelnie kell mindenkinek, nem jár automatikusan.

Bámulatos jóság, elképesztő áldozat, a legnagyobb irántunk való szeretet bemutatása – és mégis van, amikor taszít a Fiú. Már ittjártakor is történt ilyen. A legnagyobb hitű apostol elküldte (volna) magától, mivel egy csoda közben valahogy rájött, hogy bűnös ember. Megszabadít egy dühöngő eszementet, s erre az ott élők kérik, hogy menjen el a környékükről. Volt viszont olyan, aki állandóan Őt akarta hallgatni, egy megvetett, sokférfis nő pedig elintézte, hogy – miután neki segített – menjen el a városába, hogy a többiek is találkozhassanak vele.

És így van ez ma is. Ha közel jön hozzánk a szent Isten, akkor meglátjuk lelkünk koszos, mocskos voltát. Erre két válaszunk szokott lenni: taszít, mert ragaszkodom silány, rothadt részeimhez, vagy vonz, mert szeretnék tiszta lenni, szabad a (felismert) rossz kényszerétől.

Taszít, mert van egy kedvenc része a romlottságnak, amit meg akarok tartani, és tudom, hogy ezt is tisztába kellene tenni. Aztán van, hogy túl nagy a nyomás, szinte csak probléma vesz körül, és akkor „lazítok”, és addig eltaszítom magamtól. Jó esetben ez csak ártatlan időtöltés, de a különút vezethet mélyebb bugyrokba is. Taszít, ha meg kell bocsátani valakinek, aki fájdalmat okozott nekem – mert ez nehéz, megalázó kimondani (még magamban is), hogy megbocsátok.

Ám van vonzás is. A megmentetteké, akik szétesettek, reménytelenek, züllöttek és magukkal becsődöltek voltak, s most hálásak megmentőjüknek. Akik soha nem hagyják el Őt, akik el nem mozdulnának a közeléből – legyen bármilyen nehéz is. Jézus tudtunkra adta, hogy az ragaszkodik jobban hozzá, akinek több bűnét bocsátotta meg. Ez persze csak a mi érzékelésünk, hiszen valójában mindenkinek megszámlálhatatlanul sok vétkét engedte el (ez objektív). A kérdés az, hogy mi mennyire vagyunk ezzel tisztában (ez szubjektív). Mint a felszabadított rabszolgák esetében. Akinek jó dolga volt, nagyobb mozgástere, több szabadsága, annak nem jelentett akkora változást a szabadság. Ám ha a gyapotföldeken kellett dolgoznod, és néha meg is korbácsoltak, akkor a szabadság maga volt az élet. Valójában mindnyájan ebben a könyörtelen szolgaságban éltünk, csak nem volt mindenki ennek tudatában. Aki pedig kiváltott bennünket, az a világ legfontosabb személyévé vált, mert ő tette lehetővé a szabadságot, a kiszabadulást elnyomói bántalmazása alól. Az a természetes, ha ragaszkodunk hozzá, és nagyon értékeljük a szabadítónkat.

Aztán jön a szuper-, top-, extraliga: a szerelmeseké. Akiknél a vonzás a legintenzívebb. Ha voltál szerelmes, akkor idézd fel, milyen volt – vitt mindent. Egyre erősebbek felé az érzéseid, vele szeretsz leginkább időt tölteni, s a más irányú vonzások gyengülnek. Jézus a Vőlegény, és a Menyasszonyáért jön majd vissza. Ezért került bele az Énekek Éneke a Bibliába, ami ennek a szerelemnek a kódolt üzenete. Annyira intenzív, annyira éget, hogy alig tudnak prédikálni róla. De nem is beszélni kell, hanem megélni.

Isten pedig ül ott fenn, és a Fiával együtt nézi, hogy az általa alkotott bolygón, a rá hasonlító lények közül kik azok, akik ilyen szerelmesen élnek – és mosolyognak. Az igazi szerelem vége pedig a házasság. Kezdhetünk készülődni.

„Boldogok és áldottak, akiket meghívtak a Bárány lakodalmába, az ünnepi vacsorára!”

Jelenések 19,9

Ezt énekli nekünk a Hopers énekes csapat is:

The Marriage Supper of the Lamb (A Bárány menyegzői vacsorája)