Egy hívő férfi többször fül- vagy szemtanúja lehetett annak, amikor Isten meggyógyított valakit. Volt, aki kiszállt a tolószékből, más rákosan feküdt, felkelt, majd kimeszelte a házát. Valakinek a fülén levő kelevény kifelé fakadt ki, és saját kezén a semmire nem reagáló ekcéma visszahúzódott pár nap alatt. Ezek miatt imádkozott egyik gyermekével is. Időről időre hirtelen estére hőemelkedése lett, s másnap reggel emiatt több napra kiírták betegnek. Nem történt semmi egyszer, kétszer, többször. Talán a hatodik alkalommal – amolyan miért ne, csak azért is alapon – újra imádkozott, ugyanazzal a várakozással. Másnap reggel normál volt gyermek hőmérséklete, és mehetett iskolába. Ez aztán még egyszer megismétlődött, s akkor is meggyógyult, majd megszűnt ez a jelenség. Azért is örült ennek, mert élete során bántóan sok mindent abba- illetve félbehagyott, és amikor valakinek kezd megszilárdulni a jelleme, az óriási öröm a sok kudarcot megélt illetőnek.

Edison több ezer kísérlet után találta fel a szénszálas izzólámpát, Kőrösi Csoma Sándor az ágya előtt aludt, hogy szokja a leendő kényelmetlenségeket, és tucatnyi nyelvet megtanult, mielőtt elindult felkutatni őshazánkat. A kitartás fejlesztéséhez nagymértékben hozzájárulnak (többek között) a következők: sportolás, mezőgazdasági munka, saját vállalkozás, a gyermeknevelés valamint a jó célok. Ki-ki amiben érintve volt, tudja, melyiknek mi a haszna. A legutolsó talán a legérdekesebb. Küzdeni a mai világban a jóért, miközben annyian próbálkoznak rosszat népszerűsíteni – ez ad egy extra muníciót, tartást és kitartást. Az nehéz, ha valaki nem szokott hozzá ahhoz, hogy állhatatos legyen. Ám ha nem menekül mondjuk alkoholizmusba, hogy ne kelljen semmiért sem felelősséget vállalnia, akkor bele lehet erősödni az életbe, és némi fáziskéséssel egyre stabilabbá és kitartóbbá lehet válni. Egy idő után pedig – mint minden gyakorlás mentén – készséggé és alapfelszereléssé válik, hogy a jellemünkben ott van az állhatatosság. Ennek pedig sokszor vesszük hasznát a hétköznapokban.

Zárásként, tőmondatokban jöjjön egy ember élete, aki példája és mintája lehet az állhatatosságnak. Egy kis alföldi faluba született, az egyik legszegényebb családba. Ötéves korában tüdőgyulladást kapott, és tíz nap magas láz után, kezdett kihűlni a teste. Este ráadták az akkor szokásos halotti ruhácskát. Két nap múlva halk hangon enni kért, majd a harmadik napon – anyja zokogásától kísérve – felült, és elimádkozta a Miatyánkot. 9 évesen már pulykákat (vagy libákat) kellett őriznie a nyári szünetben egy gazdánál. Három kilométerre kellett mennie reggel, és este visszajönnie. Amikor anyukája ébresztette, úgy érezte, hogy pár perce feküdt csak le. Tizenvalahány éves korában evett először vajat, s ha savanyú cukrot kapott a búcsúban, akkor az ünnepi eseménynek számított. Tizenöt évesen feljött Pestre szakmát tanulni. Amikor nehéz volt, akkor arra gondolt, ha visszamenne, az kudarcnak számítana, és kitartott. Az ostrom alatt segített az összedőlt házak alól kimenteni az embereket – már aki még élt. A háború után megbecsült esztergályos lett, s hogy művelje magát, operabérletet vett, érdekelte a repülés, s mindig is szeretett olvasni. Amikor a válása után neki kellett gondoskodnia a kisfiáról, akkor túlórákat vállalt, hogy meg tudjanak élni. Hazament elmondani az esti mesét, és sokszor majdnem elaludt közben a fáradtságtól. Aztán ment vissza dolgozni. Becsületesen felnevelte a második házasságából való fiával együtt, és mindig lehetett rá számítani. Nyugdíjasként vett egy kis telket házzal a szülőfalujában. Gyalog megy oda másfél kilométert a buszmegállótól, majd este vissza. Szőlő, gyümölcsfák, zöldségek, a ház körüli teendők – mindent gondoz és ellát. Két éve felmászott öt méter magasra egy fán, leszedni onnan valamit. Amibe belekezdett az életében, azt szerette be is fejezni. Misi bácsinak hívják, és most lesz 94 éves. 

Az igazi állhatatosság pedig legmegnyugtatóbban ebben a jóindulatban van: 

“Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg – mondja könyörülő Urad.”

Ézsaiás 54,10