Nem elég következetes a nyelvünk, mert a komolyzene modern társa a vidámzene kellene, hogy legyen, míg a könnyűzene elődje a nehézzene lehetne, de tény, hogy sokan vagy erre vagy arra teszik le a voksukat. Lehet, szabadság van. Hallgassuk most meg Celine Dion és Andrea Bocelli kettősét, akik vita helyett énekelnek – nem is akárhogy:

Mivel elég sok vallásos mű született a klasszikus évszázadok alatt, a modern gospel néhány művésze segített abban, hogy megértsük a zene folyamát, mely korról-korra halad. A Young Messiah gyönyörű példája ennek, ahol a kor legismertebb keresztény énekeseitől hallhatjuk a klasszikus művet:

Egyszer megkérdeztek valakiket Európában vagy talán az USA-ban, hogy két zene közül melyik hívő jellegű. Valahogy így történt, hogy az egyik egy gyönyörű, számukra ismerős zenei közegből való dallam volt, a másik pedig egy harmadik világbeli, törzsi ének. Az első nyert. Ekkor közölték velük, hogy a nyertes mű egy new age-es dallam, a másik pedig egy afrikai (vagy ázsiai) gyülekezeti ének.

Szóval, könnyen megtéveszthetőek vagyunk, és a világ összes népe zenéjének csak töredékét ismerjük. Van szép zene Peruban, Kongóban, Iránban és Kínában is. Egyszer pedig új volt a toccata, a szimfónia, a vonósnégyes és az opera. Csakúgy, mint a black gospel, a jazz, a pop, a rock és a fusion muzsika. Chopen úgy tűnt fel, mint Keith Jarrett, és nem tudjuk eldönteni, hogy Liszt vagy Emerson volt virtuózabb, Paganini vagy egy híres prímásunk volt az ügyesebb.

És ez így van jól. A zene kitalálója Isten, és úgy a legszebb, ha minden művész neki ajánlja fel és köszöni meg tehetségét, az alkotni tudás, a zenei kifejezés örömét és szépségét.