Van egy amerikai baptista ifjúsági dicsőítő csapat, akik 1999-ben elkezdenek saját énekeket írni. Aztán van egy csapat, amelyik a kétezres évek elején 10 első helyezést ér el a lejátszási listákon, és csak az egyik albumukból egy hét alatt 167 ezer fogyott el, ami USA rekord a modern gospel zenében.

Mi a közös ebben a két együttesben? Ők maguk. Így lehet egy helyi kezdeményezésből országos, sőt nemzetközi hírű együttes. Hogy mi a titkuk? Talán az őszinteség, ahogyan a küszködő hívők mindennapjait olyan plasztikusan fogalmazzák meg. Ilyen a Praise You In This Storm (Dicsőítlek ebben a viharban is), mely sokaknak hozott vigasztalást, és segített abban, hogy az élet nehéz helyzeteiben is tudják dicsérni Istent. Mert ő az, aki átvisz a viharokon, sőt még javunkra is fordítja a küzdelmes időszakokat.

Egymás után jelentek meg a jobbnál jobb dalaik, s a hallgatóság nagyon díjazta őket.

Sokan vannak, akiket még azután is vádol a lelkiismeretük, hogy bocsánatot kértek ama bűn vagy mulasztás miatt. Nekik ad segítséget az East to West (Napkelettől napnyugatig), ahol olyan költőien, mégis egyszerűen megfogalmazzák, mennyire hatalmas Isten megbocsátó jósága. Mert ez az egyetlen feloldása a bánkódásnak és a szégyennek.

Aztán itt van a Somewhere in the Middle (Valahol a kettő között), ami olyan érzékletesen megfogalmazza ingázásunkat a jó és a rossz között. Mert persze a jó felé szeretnénk minden helyzetben mozdulni, de ez nem mindig sikerül. Ám lehet javítani a bizonyítványunkon, és tudjuk, hogy aki kiválasztott bennünket, tisztában volt és van azzal, hogy mi mindennel kell majd megküzdenünk – kívül és belül is.

A járvány időszakában is egy aktuális dallal jelentkeztek: Scars in Heaven (Hegek a Mennyben). Sokak vesztették el családtagjukat, barátjukat, és a gyász beszivárgott a társadalomba. Ismét nagyon kifejező a szöveg, hogy jobban értékelhettük volna az együtt eltöltött időt, s aki pedig itthagyott bennünket, azzal majd idővel találkozunk, s látni fogjuk azt, amit ő már lát. Az együttes vezetője, Mark Hall akkor kezdte írni ezt a dalt, amikor látta anyukáját, amint elköszönőben levő (azóta eltávozott) szüleit ápolta.

– Mint gyakorló lelkész, aki mellé áll azoknak, akik gyászolnak, látom, hogy hirtelen szakad ránk annak a tudata, hogy az illető már nincs itt köztünk. Halkabb lett a világ egy hanggal, amit rájössz, hogy soha nem hallasz már. És ekkor felidézed utolsó földi pillanataikat, amiben benne volt a fájdalom, a szenvedés, a tragédia. Láthattad az elgyengülést, a rosszul meghozott döntéseket, a fejedben pedig ott maradt a zűrzavar, az összekuszáltság. Mennyi szívfájdalom és veszteségérzet lehetett a földön az elmúlt időszakban, és ez az ének azokkal érez együtt, akik mostanában vagy akár régebben vesztették el szerettüket. Amikor elvesztünk valakit, a hitünk és a reménységünk Istentől kell, hogy érkezzen. A mi világunkból nem jöhet, mert itt minden arra emlékeztet, hogy ő már nem létezik. Kérni kell Istent, hogy hadd ne arra gondoljunk, hogy mi történt vele itt a földön, hanem hogy most milyen neki. Ő most ott van Jézussal. Annak a karjai ölelik át, akinek ott vannak a kezein az egyedüli „Hegek a Mennyben”.

Forrás: CCM Magazine