X nem tudta, hogy mit kell tenni ilyenkor. Azt gondolta, hogy össze kell szednie magát, mert az élet nem állhat meg, a teendőket el kell látni. Soha nem hallott arról, hogy a tragédiát, a gyászt ki kell engedni, mert ha benn marad, akkor valami nem jó módon fog kijönni. Hogy a könnyeknek, a zokogásnak ajánlott utat engedni, és belefér a düh, a fal ököllel ütése, és ildomos mindennek a kibeszélgetése is. Ám nem volt kivel, és nem volt információja sem ezekről. Volt, hogy elkezdett rettegni, majd negyedóra múlva megszűnt. Az volt a furcsa, hogy semmit sem tudott tenni ellene. Nyomottan érezte magát, amikor hosszabb ideig zárt térben kellett lennie, és ha lehetett, ki is ment onnan.

Később kisebb szédülések, bizonytalanságok aggasztották, és csak leste, hogy fokozódnak-e. Mi lesz, ha elájul a metrón? Néha azt érezte, hogy közel jár ehhez. Mikor lefeküdni készült egy szállodában, úgy tűnt, hogy eldől az épület. Jött az érzés, hogy mindjárt szívinfarktust kap, ami annyira valóságos volt, hogy félreállt a kocsijával, mert nem akarta, hogy az irányítatlanul maradt autó balesetet okozzon. Várt egy percet, nem történt semmi, majd ment tovább. Pár hét múlva rájött, hogy valahol valamilyen védekező rendszer meggyengült benne. A negatív hatások pillanatok alatt ott voltak a lelke közepében, és alig tudta kivédeni őket. Sokszor csak várt bénultan, és miután átgázolt rajta a szorongás, mint valami pusztító horda, csak azután tudott tovább indulni.

Egyszer egy társaságban felfigyelt valakire, aki óriási kilengéseket élt át, és mindenki azt mondta neki, hogy szedje össze magát, és volt, aki az egész jelenséget önsajnálatnak vélte. Aki nem került még ilyen helyzetbe (legyen nagyon hálás érte!), az nem tudja, hogy pont az a rész gyengült le, amivel amúgy összeszedjük magunkat. Ez olyan, mint egy lázas, csak feküdni tudó betegnek azt mondani, hogy ne legyen gyenge, keljen fel, és mozogjon. Rájött, hogy egy sorstársa van előtte, csak az illető nála is rosszabb állapotban van. Ha volt haszna annak, amin átment, akkor az biztosan, hogy meg tudta érteni őt, és segített is neki valamennyit.

X megtudta, hogy 2-300 ezren kínlódnak az országban ugyanettől. Felismerte, hogy az összevissza életmód, a sok stressz, vagy valamilyen brutális veszteség, tragédia koptatja el a természetes védőrétegünket, és akkor elszabadul a hajóágyú a fedélzeten. Elkezdett rendszert vinni az életébe, több állandóságot kialakítani, mert a folyamatos spontaneitás is kimerítő. Próbálta az élet kikerülhetetlen feszültségeit is tudatosabban kezelni, és nem aggódni. Rájött, hogy minden probléma megoldódik előbb vagy utóbb, és felesleges szorongania miattuk.

Odafigyelt az evésére, ivására, pihenésére, és arra is, hogy teret adjon a kedvteléseinek. Mert az is felőrölhet, ha csak a kötelezettségek között mozogsz. Egyre jobban visszatért az élettere, és nem ült már fel ezeknek a lelki ijesztgetéseknek. Persze, amikor kimerült volt, akkor még voltak kellemetlen megélései, de ezek is ritkultak. Ugyanakkor sokkal érzékenyebb lett, és meg tudta érteni/érezni a körülötte élők sebezhetőségeit.

Egyszer olvasta, hogy mindenki olyan mértékben képes másokat megérteni, amilyen mélyen szenvedett. Nem hibáztatott senkit, magát sem – örült, hogy úton van onnan kifelé. Azóta drukkol, és – ahogyan teheti – segít mindenkinek, akit ugyanez a cipő szorít. Mert a felszínen ez a baj nem látható, ennek a felismeréséhez annak az érzékei kellenek, aki maga is járt már ebben a veszélyes, gázokkal teli mocsárban. Élete egyik legnagyobb öröme pedig az lett, amikor láthatta, hogy valaki kikecmereg innen, és kezeit kitárva, mélyen beszívja a friss, tavaszi levegőt.

A legjobb persze a megelőzés, és a környezetének beszél erről is. Ha pedig találkozik valakivel, aki már/még benne van, akkor nem is kellenek a szavak. Akkor visszaengedi magát a már fájdalmaktól leoldott múltjába, és tudja, min megy át a másik, aki pontosan érzi, hogy X járt már abban a magányos völgyben. És X jelenléte és életkedve már önmagában reményt sugároz. Ha ő átjutott ezen, akkor nekem is sikerülhet. Ha ő bírta türelemmel a sokszor túl hosszúnak tűnő utat, akkor én is ki fogok jutni innen, és visszakerülök az életbe. Aztán majd én is szeretni fogom a többi embert. Én sem török pálcát mások felett, és nem fogok könnyelműen ítélkezni.

Mert a bajok a látszólag legerősebbet is ki tudják kezdeni, és a földre teríteni. Ezért vagyunk egymás mellett, mert a testvérem bármikor megroggyanhat. Ezért nem önzés magunkra vigyázni. Ezért kell először nekünk felvenni az oxigénmaszkot, mert csak úgy tudunk segíteni a másiknak levegőhöz jutnia. Ha én erősebben állok, akkor több eséllyel kapaszkodhatnak belém, és lesz kitartásom elmenni a szakadékba esettért, kötelet leengedni hozzá, és kihúzni onnan. Aki pedig kicsit már jobban van, tud segíteni a lejjebb levőnek, mint a kórházi szobában egymásnak a betegek. Szavakkal és tettekkel. Ma te engem, holnap én téged. Vagy egy másikat, aki épp rászorul. X pedig visszanézett a viszontagságos évekre, és ebben a mondatban talált választ megannyi kimondott és meg nem fogalmazott kérdésére:

„Egészen biztosak vagyunk benne, hogy minden összedolgozik azoknak a javára, akik Istent szeretik — akiket ő a saját terve szerint elhívott.”

Róma 8,28