Aztán megtanuljuk, hogy az igazság szavai megtalálják az utat maguknak, csak van, hogy máskor, s van, hogy máshogy. Ilyen az, amikor valakinek szólni kellene, hogy nem jó az, amit csinál (neki vagy másnak), de az illető nem fogad el kívülről jövő korrekciót. Vagy büszkeségből, vagy sérülés miatt. Kedveled, szereted, de nem találod a szavakat, a megfelelő pillanatot, a hozzáférés módját, és nézed, de nem tudsz már mit mondani.

Persze ez nem az az állandóan másokat kiigazítani akaró jelenség, hanem itt igazi segítő szándékról van szó, amelyik időnként tehetetlen. Ekkor jön az imádság, amiben megfogalmazzuk a helyzetet, felterjesztjük, és odabízzuk a megvalósítás mikéntjét, és a jó felé való beavatkozás meg is érkezik. Ha pedig térben távolabb van tőlünk, akkor ez az egyetlen megoldás a rossz irány megváltoztatására. Valaki egyszer azt mondta, hogy a kapcsolatainkat gyakran két dolog szokta elrontani. Az egyik, ha elvárás van bennünk, amikor adunk. A másik pedig, amikor felhatalmazás nélkül beleavatkozunk valakinek az életébe. Ez utóbbinál néha ott sem találjuk a szavakat, amikor lenne felhatalmazásunk, mondjuk egy kamaszgyerekünknél. Mert vele akkor kommunikálhatsz, amikor kinyitja lelke ajtaját, ám amikor visszahúzódik, akkor bármivel próbálkozol, látszólag hiába teszed. Ekkor is maradnak benned szavak. És van, amikor (lehet, hogy tudat alatt) a másik téged nem fogad el, és így veled együtt a szavaidat sem. Ott nem kellenek a szavaid, de a tetteid, a jószándékod igen.

Nagyon kevesen vannak olyanok, akik precízen fejezik ki magukat, és ráadásul a szavak mellett a hangsúlyt is jól választják meg, mondjuk egy családi vitában. Aztán a pontatlan értelmi és a suta érzelmi megnyilvánulásra rámozdul a másik, és onnantól kezdve egyre távolabbra kerülünk a megértéstől, a megoldástól. És van, akinek az ilyen helyzetek veszik el a kedvét a megszólalástól. Érdemes nagyvonalúnak lenni a körülöttünk élő emberek felé, és arra figyelni, amit mondani szeretnének, és nem arra mozdulni, amit hallunk tőlük. Mint ahogy a forgalomban az autósok szándékát figyeljük, mert a jelzéseik nem mindig fejezik ki a szándékukat. Van, amikor úgy törik meg a meg nem szólalhatóság, hogy elérhető vagy az illető számára. Mert ennek a témának a legtöbb helyzete szeretetet és bizalmat feltételez.

Ezekhez pedig gyakran idő kell. Hogy bízhatok-e benned, hogy kibeszélsz-e, hogy egyáltalán érdekel-e, aki én vagyok. Sokan azért nehezen megközelíthetőek, mert csalódottak, visszaéltek a bizalmukkal vagy egyszerűen körbenéztek, és látták, hogy senkinek sem mondhatják el az őket feszítő dolgaikat. Mint Buck, a Vadon szava szánhúzó kutyája. Amíg Thornton jól nem bánt vele, addig mindenkinek beleharapott a kezébe, de ő megsimogathatta. Azt a kezet ismerte, hogy jót ad, és ilyen kézzé kell lennünk mindenki felé.

Akkor is bennünk marad a szó, ha minket hibáztatnak, miközben másvalaki volt a ludas, de nem akarjuk leleplezni őt. Inkább eltűrjük, hogy ránk kerüljön a bélyeg, de akkor és olyan állapotában nem adhatjuk ki azt, aki a bajt okozta. Ez speciális helyzet, és teljesen fedésben van azzal, amit Jézus tett: átvállalta rólunk a nekünk jogosan járó büntetést. És bizony van olyan, hogy aki helyett elvitted a balhét, soha nem tudja meg, hogy mi miatt tartottad a hátadat, de ez már csak ilyen műfaj. Aztán van, hogy akkora csúsztatással, hazugsággal vagy manipulációval találkozunk, hogy egy darabig nem tudunk rá mit mondani. Idő kell hozzá, mire a nyugodt, de precíz választ megfogalmazzuk. És akkor sem szólalunk meg, amikor látszik, hogy a másiknak ki kell öntenie a lelkét valakinek.

Ahogy mondják, azért kaptunk 2 fület, és csak 1 szájat, hogy ennek arányában hallgassuk és szóljunk. És akkor főleg érdemes nem (egyből) megszólalni, amikor hibázik a másik. Adjunk időt magunknak, hogy meggyőződjünk arról, hogy tényleg úgy van, ahogyan elsőre látszik, és a hibával arányosan reagáljuk le. Aztán van olyan, amikor a másik még nem értené, hogy mit akarunk mondani, és várni kell a közléssel – akár éveket is. És lehet helyzet, amikor közös a fájdalmad valakivel. Álltok egymással szemben, és nem szólaltok meg. Tudjátok, mit érez a másik, és hagyjátok, hogy átvonuljon rajtatok mindaz, amit mondanátok – csendben, könnyekkel. És végül van az a csend, amikor szépséget látunk a természetben. Ott nem szabad hanggal elrontani a látványt, ott csendben gyönyörködünk.

Van kényelmetlen szavak nem találása, és van, amikor ez tudatos. Gyakoroljuk – fejlődünk.

“Tanuljátok meg, szeretett testvéreim: mindenki készségesen hallgassa meg a másikat, és jól gondolja meg, mit beszél, s emellett ne legyen hirtelen haragú“

Jakab 1,19