Ha teljesen kezdő síelő vagy, akkor óvatosan indítasz, esel össze-vissza, de aztán kezd élvezetes lenni. Minél jobban megy a siklás, annál jobban megkedveled. A fejlődés fordítva működik, mint gondolnád. Ha már megy, akkor menj gyorsabban – mondaná a logika, de ott ennek az ellenkezője vált be: minél gyorsabban mész, annál jobban megy. Kell egy bizonyos sebesség, hogy az alapmozdulatok sikerüljenek.

Ennek analógiájára, azoknak élvezetes az élete, akik mindent beleadnak abba a szakmába, vállalkozásba, szociális tevékenységbe, sportba, kutatásba vagy kapcsolatba. 

Ugyanez érvényes a hitre is: akkor a legélvezetesebb, ha mindent beleteszel.

A hívők között is – dacára minden esendőségüknek – azok az igazán megelégedettek, akik, amijük csak van, beleteszik a Jézussal való kapcsolatba. Náluk lobog a tűz, akik pedig óvatoskodnak, olyan langyosak. Nem siklanak a lejtőn, igaz keveset is esnek. Ám nem bevállalni a tempót, már önmagában elesés, hiszen nem jut hozzá a lehetőséghez, hogy igazán haladjon. És ahogyan a síelésnél bevállalsz eshetőséget a siklásért, úgy a Megváltónál is ezt teszed: sokat adsz a kapcsolatba, de megéri – mert haladni akarsz. Haladsz is. 

Jézushoz csatlakozni, olyan, mintha újjászülettél volna, ő is ezt a kifejezést használta. Újra kell tanulnod az életet, hogyan lehet tisztán, bűntől, rossz szokásoktól mentesen létezni. Az egész közeg láthatatlan, de valós. Az újjászületés meghatározó – bár van, akinél folyamatba ágyazottan történik meg. Mert ez a „síelés” a legnagyobb élmény, úgyhogy irány a „lejtő”. Ez a szeretet puskagolyója, ami ha eltalál, egyből meghalsz – a korábbi életmódodnak. Ha csak pár sörét akad beléd, akkor megfog, de csak megsérül a rossz iránti vonzás, vonszolod magad tovább, s nem halsz meg, hogy élhess. Így nem is mersz siklani, mert nem bízol az oktatódban, marad a csúszkálás. Csak azt nem tudod, hogy mindenki életében eljön egyszer (vagy többször) a lavina, amely elől csak jó sítudással tudsz elmenekülni. 

Mindenki rabja a Gonosznak, csak nem látja, mert ez is a becsapás része. Rabszolgák vagyunk, s romlott lényünk kívánságait tesszük, miközben másokkal összehasonlítva, magunkat jó embernek tartjuk. Ahhoz is fentről jövő világosság kell, hogy meglássuk láncainkat, bilincseinket és rabtartónk addig elképzelhetetlen, gonosz lényét. Akkor viszont minden idegszálunkkal menekülni akarunk, és hallatlanul boldogok vagyunk, ha eljön értünk a Felszabadító. És onnantól kezdve el nem mozdulnánk tőle. Ha el is csábítana valami vonzó mocsok, az eszmélés után azonnal visszarohanunk hozzá. Nem érdekel, szidjon le, megérdemlem, csak újra odaülhessek vele a tűz köré. Mert csak ez az egy tűz ad elég fényt és meleget ebben a kihülő világban, amit ő gyújtott meg, amire ő teszi rá az ágakat. Mert ez a szeretet tüze, amin először ő maga égett el, s kínlódásának fája adta az első lángokat.

Szétnézel, olvasod a Bibliát, és a gondolkodás szabadságában megfogalmazod, hogy ez az Igazság, s akkor tartozol magadnak annyival, hogy ezen az úton mész – mindent beleadva.

Látod, hogy ég bennük a belső tűz. Mennek akkor is, ha veszélyes. Ha hibáznak, elismerik, nem keresnek mentségeket. Szeretik Felszabadítójukat, és szeretettel próbálják a többieket is összehozni vele. Nem magukat tartják fontosnak, hanem segíteni akarnak a többi embernek. Akkor is szeretnek, ha hálátlanság, semmibe vevés, rosszindulat vagy megvetés a válasz jószándékukra. Akkor is ragaszkodnak a becsületességhez, ha amiatt nem jutnak előnyökhöz. Sokan közülük anyák és feleségek, a csendesen hűségesek. 

Egyszer mind odaállunk majd Isten elé, és végignézzük az életünket. Ha tisztában vagy ezzel, közeledsz hozzá, több értékeset gyűjtesz, jobban szeretsz, fejlődsz, mentesz, segítesz, türelmesen, kitartóan, szerényen. 

„Ezt mondja róluk az Örökkévaló, a Seregek Ura: – Ők az én kincseim! Azon a napon, amelyet én készítek elő, az enyémek lesznek. Kedvezek nekik és kegyelmes leszek hozzájuk, mint apa a fiához, aki engedelmesen szolgálja őt.” (Malakiás 3,17)