Kevés olyan területe van a hívő életnek, amely annyira próbára teszi az ember szívét, mint a pénzkezelés. A tized egy szívbéli döntés, egy szeretetből fakadó engedelmesség, amely mélyen megalapozott a Szentírásban. Amikor tizedet adunk, nem azért tesszük, mert egy elvárás lenne, hanem mert szeretjük Istent, bízunk Benne, és meg akarjuk tisztelni Őt mindenünk legjavával.

Sokan úgy gondolják, hogy a tized adása kizárólag bőség idején való. De az igazi hit nem akkor nyilvánul meg, amikor mindenünk megvan, hanem akkor, amikor az adott hónapban szűkösebben élünk, amikor orvosi kiadások vagy váratlan események emésztik a költségvetést, és mégis azt mondjuk: „Uram, először Téged tisztellek meg.” Ez a fajta adakozás nem csupán szokás, hanem hitvallás. Azt hirdeti, hogy nem a pénz a mi gondviselőnk, hanem az élő Isten.

Isten saját maga bátorít minket arra, hogy bízzunk benne ezen a területen. Malakiás könyvében Isten szinte példátlan módon kihívás elé állítja népét: „Próbáljatok meg engem ebben!” – mondja az Úr (Malakiás 3,10–11). Vajon miért mondaná ezt Isten, ha nem akarná valóban megmutatni, hogy hűséges gondviselő? Az Úr nem csupán anyagi áldásokat ígér, hanem azt, hogy megőrzi vetésünket, és idejében hoz termést a munkánkra. Ez a gondviselés túlmutat a pénzen: életünk minden területét érinti.

A Jézus által mondott szavak, amelyek a hegyi beszédben hangzanak el, tovább erősítik bennünk ezt az alapelvet. „Nézzétek az ég madarait nem vetnek, nem aratnak, és mégis mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok ti sokkal értékesebbek náluk?” (Máté 6,26–27) Ez egy mély isteni igazságot hordoz: Isten mindig figyel ránk, és amikor hitből cselekszünk, az Ő hűsége felülmúlja a mi áldozatainkat.

A tized másik mély szellemi aspektusa az engedelmesség. Nem mindig értjük, miért kér tőlünk valamit Isten, de nem is az a dolgunk, hogy mindent megértsünk. Az a dolgunk, hogy bízva engedelmeskedjünk. Pál apostol világosan ír erről: „Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kelletlenül vagy kényszerből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2 Korinthus 9,7) A tized akkor válik valóban Istennek tetszővé, ha nem nyűgként vagy teherként tekintünk rá, hanem mint lehetőségre, hogy örömmel adjunk annak, aki mindent adott nekünk.

Sokszor hallhatjuk hívő testvérektől, hogy amikor elkezdtek tizedet fizetni, anyagilag nem lettek hirtelen gazdagabbak, de csodálatos módon mégis mindig volt elég. Sőt, Isten gyakran olyan módokon áldotta meg őket, amire nem is számítottak: egy váratlan segítség, egy időben érkező munka, egy tartósabb autó, kevesebb betegség. Isten áldásai nem mindig pénz formájában jönnek, de mindig időben érkeznek.

A tized tehát nem egyszerűen arról szól, hogy leadunk valamit Istennek. Hanem arról, hogy minden javunk forrását elismerjük Őbenne. Arról, hogy nem kapaszkodunk görcsösen a pénzbe, hanem szabaddá válunk arra, hogy Isten országát keressük mindenek felett. És arról, hogy gyermeki bizalommal mondjuk: „Atyám, Te gondoskodsz rólam és én hiszem, hogy amit Nálad hagyok, az a legjobb helyre kerül.” Ez a szeretet cselekedete. Ez a hit cselekedete. Ez az engedelmesség útja. És ezen az úton mindig ott van velünk az Úr.