Egy csontját sem törik el

Mózes törvénye előírt különféle halálos ítéleteket azok számára, akiket bűnösnek találtak egy meglehetősen hosszú listában felsorolt bűntények valamelyikében (2Móz 21,12–36; 3Móz 20; 24,10–23). A kivégzés módja megkövezés volt, kivéve a súlyos szexuális bűnöket, amelyekért megégetés járt (20,14; 21,9).

A rendelkezések arra is kitértek, hogyan kell bánni a kivégzettek holttestével. Bár elfogadható volt az elhunyt gonosztevők testét póznára tűzve közszemlére tenni, azt megtiltotta a törvény, hogy éjszakára is kinn hagyják a holttestet (5Móz 21,22–23). Amikor azonban a rómaiak bevezették a keresztre feszítést, nehéz volt betartani ezt a kikötést.

A kereszthalál szörnyű folyamata sokszor napokig is eltartott, így, ha az áldozat végül szombatnapon halt meg, a zsidók komoly dilemmába kerültek: vagy megtörik a szombatot, leveszik és eltemetik a testet, vagy megszegik a törvényt, amely tiltja, hogy a holttest éjszakára kifüggesztve maradjon.

Olyan esetekre, amikor valószínűnek tűnt ez a tarthatatlan kifejlet, a zsidó vezetők jóváhagyták azt a gyakorlatot, hogy eltörték a gonosztevők lábait, ami növelte a fájdalmat, viszont siettette a halált, mert az áldozat többé nem tudott ránehezedni a lábára, és nehézzé vált a légzés a számára (Jn 19,31).

Mivel a páska szombatja közeledett, a zsidó vezetők Jézus esetében is kérték ennek a gyakorlatnak az alkalmazását, azonban szükségtelennek bizonyult; Krisztus már halott volt (19,33). Az, hogy nem törték el a csontját, betöltötte a Zsolt 34,21 versének próféciáját, amelyet a Jn 19,36 verse is idéz, azonosítva Jézust az áldozati páskabáránnyal (2Móz 12,46).

Jézus élő bizonyságát adta túláradó szeretetének, amikor önként lemondott az életéről a világ bűneiért (Jn 10,18; 15,13; 19,30).