Miközben Izráel a pusztában vándorolt, Isten megalázta és próbára tette őket, hogy felfedje szívük valódi állapotát, különösen azt, hogy bíznak-e az Úr ígéretében, amikor nincs elég ennivaló, és megéheznek.
Isten látta szükségüket, és cselekedett, felhasználva ezt az alkalmat arra, hogy ismét megszilárdítsa népe belé vetett hitét. Kijelentése arra emlékeztette őket, hogy az életet nem csupán a testi táplálék tartja meg – az embernek másra is van szüksége kenyéren és vízen kívül ahhoz, hogy életben maradjon, és boldoguljon a földön. Ezzel az esettel arra tanította Isten az izraelitákat, hogy lelki életüket ugyanúgy a naponkénti hit tartja meg, mint a testüket.
Jézus ezt az igét idézte, amikor a Sátán azzal kísértette a pusztában, hogy változtassa a követ kenyérré, és így bizonyítsa be, hogy ő Isten Fia (Mt 4,3). Jézus azonban bízott abban, hogy Isten gondoskodik mindarról, amire testileg, lelkileg, érzelmileg vagy bármilyen más módon szüksége van. Azzal, hogy ebből az igeversből merített, Jézus összekapcsolódott Izráel Urával, Istenével, és megerősítette azt, hogy ő az élő, mennyei kenyér (Jn 6,33–51).
Azzal, hogy összevetette magát az Izráelnek adott mannával, amely csupán ideiglenes fizikai szükségeket töltött be, kinyilatkoztatta, mennyivel felsőbbrendű a benne elnyerhető örök táplálék a pusztán fizikai ételnél.
Sanyargatott téged és éheztetett, de azután mannával táplált, amelyet nem ismertél, sem a te atyáid nem ismertek, hogy tudtodra adja, hogy az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mindazzal, ami az Úr szájából származik.
5MÓZES 8,3
