A hívő életben nagyon fontosak az arányok és az irányok. Az irgalmasság mindig erősebb az ítéletnél, a kegyelem a kárhoztatásnál, a szabadság a törvénykezésnél. Ha jól akarjuk magunkat érezni a bőrünkben, akkor több jó hatást kell bevinnünk a lelkünkbe, mint amennyi rossz benyomás ér bennünket. A magunk és mások elfogadása jó, ha mindig pozitív tartományban van, mert akkor lesz „az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű”. 

Az arányok tartanak, az irányok pedig visznek bennünket. Különbség van például aközött, aki kacérkodik még egy bűnnel, és persze, adandó alkalommal vétkezik is, és aközött, aki le akar számolni a kísértéssel, csak még időnként beleesik. A dicsőítésnél a János 7,18 az egyik iránymutató ige, ami alapvetően kijelöli a dicsőítés vektorait. Hogy kinek a dicsőségét keressük: a sajátunkét vagy az övét? Isten, mint jó apa, rengetegszer biztat a Bibliában arra, hogy kérjünk tőle, hiszen annyi mindenre van szükségünk életünk során. Ám a dicsőítés az más műfaj: ott mi adunk neki. 

Ha elolvassuk az ószövetségi jeleneteket, amikor a nép vezetői (Dávid különösen) imádták az Örökkévalót, akkor érezni a hódolat intenzitását. Ez még hatványozottabban jelenik meg a Jelenések Könyvében, ami érthető, hiszen ott színről-színre láthatják Istent és Jézust is a maguk teljességében. Az a természetes, hogy a teremtett lény imádja Teremtőjét. Mint mindent Isten országában, ezt is áthatja a szeretet, és ettől más a jellege, mint az emberek közti hódolatnak. Mert ebben nincs egy millimikronnyi félelem sem. Csak köszönet és hála.

Az imádat speciális dimenzió, amelyet, ha megízlelünk, akkor az egyik legkedveltebb tevékenységünk lesz. Akkor is mozdulunk felé, ha semmit nem érzünk, mert létezésünk alapeleme lesz, olyan közeg, amiben mennyei otthonunk levegőjét élvezhetjük.

A Szentlélek pedig kinyílik, ha az imádat teljesen és elvárásoktól mentesen szól Istennek és Jézusnak.

„Adjatok, és adatik nektek” – hangzik egy alapszabály, és ez szokott ilyenkor történni. Akik csak azzal foglalkoznak, hogy Isten jól érezze magát, azok úgy élhetnek át csodás pillanatokat, hogy nem foglalkoztak magukkal. Csak a Teremtőjükkel és a Megváltójukkal. Ám ebben a dimenzióban mindenki gazdagabb lesz. Isten jelenléte áthatja és dússá teszi az ilyen alkalmakat, és ez önmagában olyan lenyomatot hagy bennünk, amit nem felejtünk el.

Amikor dicsőítünk, csak Istenre és Jézusra koncentráljunk. Ha nem élünk át semmit, akkor is. Ám az a tapasztalat, hogy sosem engednek el üres kézzel. Nekünk ők a legfontosabbak, miattuk van a dicsőítés. Csakis miattuk.