Az auschwitzi tábor 14-es barakkjából megszökött egy fogoly, és a parancsnok büntetésből tíz rabot éhhalálra ítélt. Egyikük feljajdult, hogy neki családja, gyerekei vannak, és ekkor Maximilian Kolbe, egy katolikus pap jelentkezett, hogy átvállalná a büntetését. Franciszek Gajowniczek, akit így megmentett, még 53 évet élt utána. Kolbe imádkozott, vigasztalta a többieket, énekelt, két hét múlva már csak ő élt, és ekkor injekcióval végeztek vele.

Különleges és nemes szándék, amikor valaki az életét is hajlandó feláldozni másokért. Az ilyen önfeláldozásokat van, aki előre bekalkulálja, ha tudja, hogy veszélyes dologra készül, de legtöbbször az adott pillanatban dől el. Van, aki elfut, és van, aki odafut a veszélyes pillanatban – ott és akkor. Dugovics Titusz látta, hogy egy török le akarja szedni a magyar zászlót, és helyébe az övékét tűzné ki. A legmagasabb ponton levő zászló azt jelzi, hogy ki uralja azt a helyet. Nem véletlen, hogy az egész világon rögzült az a kép, amikor Iszmajlov, a dagesztáni katona kitűzi a Reischstag tetejére a szovjet zászlót.

Dugovics tudta, hogy mennyi erőt adna az ostromló törököknek, ha a lófarkas zászló lengene a vár ormán, és ugyanez mennyire elcsüggesztené a magyarokat. Mivel nem tudta elvenni tőle, olyat tett, amire a másik nem számíthatott: levetette magát vele együtt a mélybe. Utólag derült ki, hogy mennyire fontos volt a nándorfehérvári győzelem, hiszen utána hetven évig nem jött felénk a török.

„Nem bolond az, aki odaadja azt, amit nem tarthat meg, azért, amit nem veszíthet el” – írta Jim Elliott amerikai misszionárius, aki 1956-ban, Ecuadorban, az auca indiánokkal szeretett volna kapcsolatba lépni. Úgy tűnt, hogy sikerrel, de egy napon négy társával együtt megölték. Az is óriási bátorság volt, hogy odament, de az még inkább, hogy felesége, Elisabeth folytatta a missziós munkát, és – saját életét is kockáztatva – ment szeretni azokat, akik megölték a férjét. Ez a szeretet pedig végül meggyőzte az indiánokat.

Pár hónapja egy kisrepülő hajtott végre kényszerleszállást Los Angeles mellett, és pont egy vasúti sínen landolt. A magáról alig tudó pilótát egy rendőr ráncigálta ki, segítségül hívva a bajtársait is. Kihúzták, elléptek két méterre, amikor az odaérkező vonat ripityára törte a gépet. Kérdezték, hogy nem féltette az életét, amikor látta, hogy közeledik a vonat? Azt felelte, hogy ő csak arra koncentrált, hogy minél hamarabb kimentsék a pilótát a fülkéjéből.

Csakúgy, mint 1976-ban, amikor az akkori Forma 1-es világbajnok, Niki Lauda túl gyorsan hajtott bele egy kanyarba, a korlátnak csapódott, visszaperdült az útra, kigyulladt az autója, sőt még neki is ütköztek. Edwards, Ertl, Lunger és Merzario volt az a négy hősies pilótatársa, akik kihúzták az égő autóból, és ezzel megmentették minden idők egyik legnagyobb autóversenyzőjét. Mert soha nem tudod, mi történik, amikor bemész a lángok közé. Ezért jár tisztelet minden tűzoltónak, akik vállalják a kockázatot, eloltják a tüzet, és kiszedik az embereket a roncsokból. És mit mondjunk ama orvosok és nővérek százezreiről, akik a járvány elején odaálltak a haldoklók mellé, miközben szinte biztos volt, hogy előbb vagy utóbb ők is el fogják kapni a kórt.

Bármikor, bármelyikünk kerülhet olyan helyzetbe, hogy csak úgy tud valakit megmenteni, ha önnön életét is kockáztatja. Mint a három búvár Csernobilban, akiknek le kellett merülniük, hogy kinyissák a fedelet, amin a leolvadt reaktor alatti 40 ezer liter fertőzött víz lefolyhatott. Ha az is berobban, akkor a százezres áldozatok száma milliósra nő, és egész Európa súlyosan radioaktív szennyezett lett volna. Azt gondolták, hamarosan meghalnak a nagy dózistól, de egyikük 2005-ig, míg ketten még 2019-ben is éltek.

„Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom!” Így indult az ostromnak 2000 emberével Dobó István egri várkapitány, majd legyőzték a hússzoros túlerőben levő törököket. Gandhi és Martin Luther King folyamatosan úgy álltak ki az erőszakmentesen képviselt igazságért, hogy tudatában voltak annak, hogy az bármikor az életükbe kerülhet. Úgy is történt.

De mekkora felszabadulást és felszabadítást értek el ezzel az egy bibliai tanácsnak a megélésével. Mindketten tudták, hogy ezt nekik kell képviselniük, nem térhettek ki, de nem is akartak. Ilyenkor az ember tudja, hogy nem bátrabb ő senkinél, de az igazság szeretete, és a többiek iránti felelősségérzete miatt nem léphet ki abból a helyzetből. Ha belül úgy gondoljuk, akkor vállalnunk kell azt is, ha amiatt kívül felforrósodik a helyzet. Mint ahogy az Ikertornyok műszaki vezetői végig mentették, és terelgették a liftekhez a kétségbeesett irodistákat, miközben tisztában voltak vele, hogy össze fog dőlni az épület.

Végül jöjjön az, aki átgondolta, önként vállalta, senki nem kényszerítette, csak az, hogy látta a helyzetünket, hogy mennyire lenyom és pusztít a sokféle rossz és gonosz, valamint önnön bántásaink mások és magunk felé. Ezt a küldetést csak ő tudta végrehajtani, és nem hibázhatott. Megérkezésétől kezdve el akarták pusztítani, de először bemutatta Isten szeretetét az emberek között. Demonstrálta a Szeretet hatalmát a lepra, az agyvérzés, az epilepszia, a női bajok, a vakság, a süketség, a némaság és maga a halál fölött is. Aztán vállalta a szenvedést, hogy kifizesse mindnyájunk tartozását, és ezzel utat nyisson hazafelé – ha valaki szeretne visszatérni az eredetileg annyira jól kitalált ember és Isten közti kapcsolatba..

„Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (János 15,13)