Ilyen állapotban volt Dávid is, amikor a 35. zsoltárt írta, és ezért kezdi azzal a komoly kéréssel, hogy Isten keljen a segítségére, és vegye védelmébe (35,1–3). Amikor Izráel királya szembetalálja magát ellenfelei gyűlöletével, kijelenti, hogy ártatlan, és váltig állítja, hogy nem tett semmi olyat, amivel okot szolgáltatott volna haragjukra. A dolgok jobbra fordulásáért mondott őszinte imádságai ellenére Dávid ellenségei továbbra is rágalmakat szórtak rá, és lépten-nyomon támadták (35,11–16).

Bár sokszor nehéz megérteni, hogy mi motiválja azokat az embereket, akik kifejezetten az istenfélő emberek vesztére törnek, valamit mégis tudhatunk: a nem hívő ember szívében van egy alapvető ellenállás Isten hatalmával szemben. Azok, akik nem ismerik el Jézust Uruknak, nemcsak elutasítják a Teremtőt, hanem gőgös arroganciával magukat teszik a jó és a rossz legfőbb mércéjévé (Péld 16,25; 21,2). Ez a sokszor nem is tudatos (de mindig hiábavaló) küzdelem az Úrral azért, hogy ők tartsák a kezükben a dolgokat, ellenségessé teszi őket mindennel szemben, ami megkérdőjelezi azt, hogy ők volnának a saját életük istenei.

Ennek hátterén válik érthetővé, hogy a farizeusok miért fordultak szembe Jézussal sok csodatette és nyilvánvalóan jó cselekedete ellenére. Isten Fiának minden egyes tette egy nagyobb hatalomra mutatott: az ő mennyei Atyjára (Jn 5,19; 12,49). De mivel a farizeusok elutasították Isten tekintélyét, és csak a magukét ismerték el, minden, amit Jézus tett, fenyegetést jelentett az ő politikai és vallási hatalmukra, valamint az életük feletti saját kontrolljukra nézve. Bár látszólag úgy tűnt, hogy Istent követik, hiszen törvényeskedő módon minden rendelkezést aprólékosan betartottak, a hozzáállásuk elárulta, hogy valójában nem fogadják el őt mint vezetőjüket. Jézus jelenléte és az igazsághoz való rendíthetetlen ragaszkodása azzal szembesítette őket, hogy az Úr tekintélye fölöttük áll, és ez így is marad.

Az ember gyakran találkozik olyanokkal, akik ellenállnak Istennek, és nem fogadják el üzenetét. Jézus figyelmeztette követőit arra, hogy ők is ugyanolyan bánásmódra számíthatnak, mint amilyenben neki magának része volt (Mt 10,24–25). Még pontosabban arról beszélt, hogy követőinek ezen a világon nyomorúságuk lesz (Jn 16,33). Mivel a hívők életén Krisztus jelenléte és tanítása tükröződik vissza (Lk 6,43–49; Jn 16,13), a cselekedeteik mindig szembesíteni fogják a nem hívők világát azzal, hogy létezik egy Isten, aki minden isten fölött áll, és aki előtt mindenkinek felelnie kell, függetlenül attól, hogy milyen néphez, fajhoz, valláshoz tartozik, illetve milyen világnézetet képvisel (Róm 14,11–12; Fil 2,10; Zsid 4,13).