Könnyen lehet, hogy az apa a Zsolt 31,6 versét imádkozta a családjával, amikor az éj függönye betakarta a házat: „Kezedbe ajánlom lelkemet…” Ezeket a szavakat mondta Jézus is, amikor halálához érkezett a kereszten. Ha tudjuk azt, hogy ez a zsidó gyermekek esti imádsága is lehetett, az finoman, de mégis drámaian más, mélyebb értelmet ad ezeknek a szavaknak. Azzal pedig, hogy Krisztus még egy szót hozzáadott, egyszerű ószövetségi idézetből személyes vallomássá alakította kiáltását: „Atyám, a te kezedbe teszem le a lelkemet!” (Lk 23,46)

Néhány perccel korábban Krisztus azt élte át, hogy mivel az egész világ bűne őrá nehezedett, nem érezhette magát a mindenható Isten jelenlétében. Így kiáltott fel: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt 27,46) Mégis, ezekben az utolsó pillanatokban, fizikai kínjai csúcspontján Jézus minden formaság nélkül szólítja meg az Atyát. Ez egy személyes, kétségbeesett könyörgés, amelyet csak egy apa érthet meg, ha fia így fordul hozzá. Bár elképzelhetetlen fájdalom kínozta a testét, ez a bensőséges kapcsolat jelentette bizalma alapját, és tette képessé arra, hogy életét az Atya kezébe helyezze.

Ekképpen Krisztus azt a kapcsolatot példázza, amelyre a hívőknek törekedniük kell, hogy ne kelljen félniük az ismeretlentől, és legyőzzék a halál fenyegető rémét. Az első lépés a Jézusba vetett hit (Róm 10,9–10). Ezután – a Szentírás, az imádság, az istentisztelet és más gyakorlatok révén – idővel kialakul az a kapcsolat, amely fokozatosan megváltoztatja az ember belső lényét, és olyan biztos alapot teremt, amely megtart az élet legzordabb viharai közepette is.

Amíg azonban az ember nem ismeri föl az alapvető különbséget az Atya igazi ismerete és a vallásos előírásoknak való puszta, külsődleges megfelelés között, mindig azt fogja érezni, hogy valami hiányzik, és mindig aggódva tekint a jövőre. Azok számára, akik őt keresik, elérhető az Úr mély, életet megváltoztató ismerete (Jak 4,8).

„Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, URam, igaz Isten!”

ZSOLTÁROK 31,6