Sokakat zavarba ejt a bűn valódi természetének az 1Mózes 6. részében leírt versekben szereplő leírása. Igaz, nehezen érthető, mi is történik valójában, de az teljesen egyértelműen látszik, hogy az emberi lázadás eltorzította Istennek a teremtésben adott jó rendjét. Az emberek egyfelől ugyan teljesítették, amit Isten az Édenkertben parancsolt – tudniillik szaporodtak, sokasodtak, és betöltötték a földet (1Móz 1,28) –, másfelől azonban sajnálatos módon ahelyett, hogy a világot Isten képmásaival töltötték volna be, akik mind az ő dicsőségét tükrözik, sérülésekkel borították el a földet.

Figyeljük meg: a bűn abban ragadható meg, hogy az emberek – csakúgy, mint Ádám és Éva – Isten parancsa ellen lázadva gyönyörködnek valamiben. Az első emberpár ahelyett, hogy Isten parancsának vetette volna alá magát, és megbízott volna abban, hogy az ő rendelkezései jók, inkább a saját érzékeire bízta magát, és úgy döntött, hogy saját szíve vágyait követi (3,1–7). Tulajdonképpen minden bűnnek ez a lényege.

Isten, a világmindenség Teremtője tudja a legjobban, hogy az embernek miként kellene élnie. Világosan elmondja, hogy mi az ő jó és nagyvonalú terve az ember számára, amely végső soron a javára szolgál. A bűn gyökere, hogy az ember nem hisz Isten ígéreteinek. Ahelyett, hogy Istenben bízna, az ember úgy döntött, hogy saját vágyait követi, és ezzel Isten helyébe teszi magát. Az ember azt hiszi, hogy jobban tudja, mire van szüksége, mint Isten, ezért a saját szíve és szeme kívánságai után megy. Azonban János figyelmeztet rá, hogy mindezen dolgok elmúlnak, és velük együtt azok is, akik ezekre teszik föl az életüket. Csak azoknak lehet életük, akik „Isten akaratát” cselekszik (1Jn 2,16–17).

De hogyan cselekedheti az ember Isten akaratát? Ádám bűne és bukása nem csupán annyit jelent, hogy minden ember hoz rossz döntéseket, de ha elég elszántan törekszik rá, akkor képes megfelelni Isten törvényének. Hanem arra mutat rá, hogy a bűn miatt az ember képtelen betartani Isten törvényét, és megkötözi saját bűnének rabsága. Jézus tökéletesen és maradéktalanul azt az életet élte, amelyre az ember képtelen volt, bármennyire igyekezett is. Akik tisztában vannak azzal, hogy képtelenek megfelelni Isten törvényének, Krisztushoz fordulhatnak bűnbánattal és hittel, és így ingyen megkaphatják a megigazultság ajándékát. Isten – kegyelemből – Jézus tökéletességét tulajdonítja azoknak az embereknek, akik ezt saját teljesítményük alapján soha nem érdemelhetnék ki (2Kor 5,21).

Történt pedig, hogy amikor az emberek kezdtek elszaporodni a földön, és leányaik születtek, látták az istenfiak, hogy szépek az emberek leányai, ezért feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiválasztottak maguknak. Akkor ezt mondta az ÚR: Ne maradjon lelkem örökké az emberben, hiszen ő csak test! Legyen az életkora százhúsz esztendő! Abban az időben, amikor az istenfiak bementek az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik – sőt még azután is –, óriások éltek a földön. Ők voltak az ősidők nagy hírű vitézei. Amikor látta az ÚR, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz, megbánta az ÚR, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében. Azért ezt mondta az ÚR: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem; az emberrel együtt a szárazföldi állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is, mert megbántam, hogy megalkottam őket. De Nóé kegyelmet talált az ÚR előtt.

1MÓZES 6,1–8