A Biblia sokszor inkább átfogó elveket vázol fel a viselkedés szabályozására, és nem mondja meg nyíltan, mit tehet vagy nem tehet a hívő. A Biblia tehát nem részletezi, milyen stílusú zenét élvezhetünk, mintha a 18. századi csembalószonáták kedvesebben csengenének az Úr fülében, mint az akusztikus gitárral kísért modern dicsőítés. A Biblia inkább arról beszél, milyen dolgokról gondolkodjon és elmélkedjen a hívő ember (Fil 4,8). Ez az elv segít vezérelni a hívő döntéseit.

Ha a Szentírás nem ítél el egy adott tevékenységet, és a hívő lelkiismeretét sem ítéli meg a Lélek egy bibliai elv alkalmazásával, akkor Isten szabadságot ad a hívőnek az adott dolog gyakorlására. A törvény betűjéhez való külsőséges ragaszkodás túlmegy azon, amit a Szentírás tanít, és többet követel meg szabályok és rendelkezések tekintetében, mint amit Jézus megkövetelt. A szabadosság ezzel ellentétben azt vallja, hogy a Biblia szinte semmit nem követel meg a hívőtől. A Szentírás azonban ellenzi mindkét nézetet – ahogyan a belőlük fakadó életvitelt is.

A hívők ugyanakkor rendszeresen visszaélnek Krisztusban elnyert szabadságukkal. Akárcsak mi, a korinthusiak is nehezen találták el az egyensúlyt. Úgy tűnik, voltak olyanok a korinthusi gyülekezetben, akik saját szabadságukat előtérbe helyezték a felebarátjuk iránti szeretethez képest. Ebben az igerészben konkrétan arról esik szó, hogy voltak, akik ettek a bálványoknak áldozott húsokból, ami Jézus érett követői számára nem okozhatott gondot. Akinek azonban erőtlenebb volt a lelkiismerete – például olyasvalakinek, aki nemrég tért meg pogány háttérből –, annak továbbra is vívódást jelenthetett ez a bonyolult probléma.

Pál rámutatott, hogy ha az érettebb, tapasztaltabb hívő egy újabb vagy gyengébb hívő jelenlétében eszik abból a húsból, az új hívő esetleg megbotránkozhat lelkében (1Kor 8,10). Pál tulajdonképpen a Korinthusban oly nagyra értékelt individualista szabadsággal szállt szembe. A manapság is oly népszerű elgondolással ellentétben a saját személyes szabadságunk nem írja felül másokét. Pál a szeretetet hangsúlyozta a szabadsággal szemben. Azt mondta: a hívő ne az alapján döntse el, hogy megtegyen-e valamit, vagy sem, hogy van-e rá szabadsága, hanem hogy a szeretet indítja-e az adott tettre.

Ráadásul, ha az erősebb hívő nem hajlandó tekintettel lenni a gyengébbre, vétkezik Krisztus ellen (8,12). Pál jól ismerte ezt az igazságot. Ő, aki korábban – még Saulként – üldözte a Krisztusban hívőket, találkozott ezeknek a mártíroknak az Istenével. A damaszkuszi úton Jézus nem azt kérdezte Páltól, miért üldözi Isten népét. Azt kérdezte tőle, miért üldözi őt személy szerint (ApCsel 9,4). Krisztus teste ellen vétkezni ugyanaz, mint Krisztus ellen vétkezni.

Ami tehát a bálványáldozati hús evését illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy Isten sincs más, csak egy. Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, mint ahogyan sok isten és sok úr van, nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala. Viszont nem mindenkiben van meg ez az ismeret, sőt némelyek a bálványimádás régi szokása szerint a húst még mindig bálványáldozati húsként eszik, és lelkiismeretük, mivel erőtlen, beszennyeződik. Az étel pedig nem visz minket Istenhez közelebb; ha nem eszünk, nem lesz belőle hátrányunk, és ha eszünk, abból sem lesz előnyünk. De vigyázzatok, nehogy ez a szabadságotok valamiképpen megütközést váltson ki az erőtlenek között. Mert ha valaki látja, hogy te, akinek ismereted van, a bálványtemplom asztalánál ülsz, vajon nem fog-e erőtlen lelkiismerete felbátorodni arra, hogy ő is megegye a bálványáldozati húst? És így ismereteddel vesztét okozod erőtlen testvérednek, akiért Krisztus meghalt. Így amikor a testvérek ellen vétkeztek, és erőtlen lelkiismeretüket megsértitek, Krisztus ellen vétkeztek. Ezért tehát, ha az étel megbotránkoztatja testvéremet, inkább nem eszem húst soha, hogy őt meg ne botránkoztassam.

1KORINTHUS 8,4–13