Az evangéliumi üzenet felfoghatatlan mélységeket tartalmaz. Lelkipásztorok és tudósok számtalan könyvet írtak az egyház megalakulásától fogva, hogy megkíséreljék feldolgozni Jézus munkájának a természetét és a következményeit. Az evangéliumi üzenet talán legnagyszerűbb és legtömörebb összegzését mégis az efezusiakhoz írt levélben találjuk.

Pál levele az efezusiakhoz

Pál második missziói útja során látogatott el Efezusba, és szemtanúja volt a gyülekezet megszületésének ezen a vidéken. Harmadik missziói útja során visszatért, és három évet töltött ott a gyülekezet megszilárdításán fáradozva (ApCsel 18,18–21; 19,1–41). Isten a lakók lelki buzgóságát és a város stratégiai jelentőségű elhelyezkedését kihasználva a környék evangelizációs és missziói központjává tette ezt a gyülekezetet (19,18–20). Elutazásakor Pál figyelmeztette őket, hogy ádáz farkasok támadnak majd rájuk kívülről és belülről is (20,17–38).

Évekkel később római börtönéből írt szeretett barátainak Efezusba. Emlékeztetni akarta őket az általa hirdetett evangéliumra, továbbá arra sarkallta őket, hogy tartsanak ki, ha szenvedés vár is rájuk, és bátorította őket az evangélium által hordozott áldott reménységgel. A bizonyítékok arra utalnak, hogy az efezusiakhoz írt levél körlevél is lehetett, amelyet tágabb körzetben használtak a hívők tanítására és bátorítására. Az első három fejezet a keresztény hit számos központi tanítását taglalja, hogy rámutasson: Jézus munkája békességet teremt Istennel és egymással. Pál levelének a lényege Isten kegyelme (Ef 2,8–9). Ez a kegyelem cselekedeteiktől függetlenül menti meg Isten népét, hogy az üdvösség által Istené legyen minden dicsőség.

Pál Jézus munkájának a fényében beszél a „jó cselekedetekről”, amelyek természetesen fakadnak abból, ha nagy becsben tartjuk Isten kegyelmét, és megfelelően értelmezzük a békességet, amelyet hoz (2,10). Isten békessége átformálja az élet minden területét – különösen a keresztények egymás közti kapcsolatait. Jézus az egyház fejeként úgy alakítja az emberi kapcsolatokat, hogy azt a szeretetet, kegyelmet és irgalmat példázzák, amelyet ő halála és feltámadása által mutatott be. Isten népeként az efezusi gyülekezetet és magát az egyházat az egész történelem során dinamikus, a kultúrával szembemenő szeretetnek kellett jellemeznie Isten és egymás iránt.

„De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, hogy minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett Krisztussal együtt – kegyelemből van üdvösségetek!”

Efezus 2,4–5